Dubravszky László: A beavatott jelleme

Budakeszi, 1965. április 9.

   Az okkultizmus és tulajdonképpeni célja: a beavatás oda visz, ahová az emberiség a maga hétköznapi, normális fejlődési útján csak nagyon hosszú időszakok és egészen más körülmények között jut el. A beavatás tehát rendkívüli mértékű meggyorsítása a fejlődési folyamatnak, tudatos törekvéssel. Vagyis a beavatás folyton Lucifer területét súrolja, hiszen az ellentéterők közül Lucifer lényege egyrészt elragadni a Földtől az embert, másrészt olyan eredményeket, képességeket hozni számára, amelyekre még nem érett meg lelkileg. Hogy tehát a beavatás útja az embernek ne luciferi út legyen, ahhoz az szükséges, hogy a beavatandó minél tisztább és minél magasabbrendű lelki tulajdonságokat, röviden jellemet fejlesszen ki magában, hogy a beavatás útján szerzett magasabb képességeit ne az önzés, hatalom, gőg, élvezet, stb. érdekében használja fel, hanem kizárólag spirituális szempontból kívánatos és helyes módokon. Nem szükséges hosszasabban fejtegetni, hogy a helyes útnak nem a betartása, hanem csak megközelítése is milyen nehéz, és az ember tulajdonképpen egész életében Scyllák és Charybdisek között cikázik, mert még egyáltalán nem tökéletes lelki képességeivel a legjobb akarat mellett sem tudja mindig a helyeset választani, hát még ha az akarat sem éppen a legjobb, mint ahogyan az legtöbbnyire lenni szokott. Ezeknek a kérdéseknek kifejtése régebbi dolgozatokban már bőven megtörtént, de ettől eltekintve a téma általánosan ismert.
Az első értekezésben a sorozaton belül már szó volt arról, hogy milyen előfeltételekkel kell rendelkeznie annak, aki a beavatás útjára lép és ott a devóció, a morál ápolása, a testi-szellemi egészség fenntartása jelöltettek meg, vagyis a petitumok valamilyen módon csoportosítva voltak. A nehézség azonban ott van, hogy igen nehéz a magasabb morál követelményeit helyesen kategorizálni, vagy meghatározott mondatokban kifejezni. Amit általában „morál”-nak nevezünk, az maga a lelki magatartás, amely az élet minden mozzanatában más-másképpen nyilvánul meg. A morál száma a 12-es és minden morális álláspontot még ezen felül 12 szempontból – ha úgy tetszik a zodiákus 12 jelének szempontjából – is mérlegelni lehet.
Ebből következik két fontos tétel, hogy
1, a morál egyenlő a lélek fejlődési nívójával, éspedig az egyes ember morálja az illető saját lelkének fejlettségi fokával, az emberi morál pedig az adott korban élő emberiség lelki fejlettségi fokával. Az egyéni és általános morál tehát folyton változó. Mikor alacsony vagy magas moralitásról beszélünk, akkor egy adott időpont nívójához viszonyított értékelést hajtunk végre. Viszont az is biztos, hogy az elérhetetlennek látszó maximumot is mindenki ismeri és tulajdonképpen ehhez a tökéleteshez, az emberi ősképhez tartozóhoz mérik az emberek embertársaik cselekedeteit. A magukét nem! – arra ugyanis mindenféle mentséget találnak.
2, Minden magatartás, morális álláspont adott esetben 12-féle szempontból formulázható meg helyesen. Vagyis a helyes morális út sem redukálódik egyetlen egyre.
A helyes jellem, az erény tehát feltétlenül megtanulható, elsajátítható, de nem egyszerű képletek, receptek útján. Mindenki tudja, mi a helyes, hiszen mások cselekedeteit ugyancsak tudják kritizálni, tehát tudják a helyeset, de nem gyakorolják. Mert a morál csak akkor effektív, ha nem puszta holt tudásanyag, hanem amikor már lényünkké vált.
És itt van a lényeg. Az első lépcsőfok a tanulás és felismerés (tudatosítás). Ezen keresztül ismerjük fel, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. De csak amikor a felismerés annyira áthatja belsőnket, hogy már nemcsak azért nem követünk el valamilyen hibát, mert megtanultuk, mert tudjuk, hogy az hiba, hanem amikor már ezen nem is kell gondolkozni, mert már az alsórendű vágy is kiégett bennünk arra, hogy ezt vagy azt a hibát elkövessük. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy amikor a mentál mindjobban áthatja az asztrált, a lelki nívó mindinkább emelkedik. De úgy is mondhatjuk, hogy a felismerés, a gondolati oldal eredménye, felfinomítása vezet a tudatosításra és ez a tudatosodásra. De ebből még távolról sem következik, hogy az érzelem nem vágyik azután, amit a gondolkozás segítségével helytelennek ismert meg. Éppen itt van a kísértés útja, és itt van az emberiség nagy alapproblémája a következő korszakban, a Jupiterben. Csak amikor érzésben is föléje emelkedtünk a régebbi, alacsonyabbrendű örömöknek, akkor kaphatunk az elvesztettek helyébe újabb és magasabbrendű örömöket.
Ismét hangsúlyozni kell, hogy a morál nem recept, hanem a lélek fejlettségi foka. Tehát rendkívül komplex entitás. Ezért ma tulajdonképpen ahány ember van, annyiféle morál is van. Mindezeken át pedig eljutottunk oda, hogy még legmagasabb szempontból sem állíthatunk fel morálsablont az emberek megítélésére, mert mind nagyon messze vagyunk tőle és mind más-más irányokban és módokon haladunk előre.
Már az előbbiekből nyilvánvaló, hogy a beavatottal szemben különleges morális követelmények állnak fenn. Azt kell mondanom, nem elég, ha a beavatott betű szerint betartja pl. a tízparancsolatot, korunk eme morálkódexét. Más kritériumok állnak fenn. A Raja Yoga öt feltételt állít: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne légy erkölcstelen és ne fogadj el ajándékot. Az első négy nekünk nyugatiaknak is természetesnek hangzik, az ötödik mutatja a többletkövetelményt, ami feltétlenül meggondolásra kell hogy késztessen. Minden ajándék megvesztegetés, és a megajándékozottat függő helyzetbe hozza az ajándékozótól, és egyben megszünteti a gondolkozás függetlenségét, mert mindig tekintettel kell lenni arra, aki az ajándékot adta vagy a szívességet tette. Amikor a beavatott belső függetlensége és intaktsága a lényeg, akkor tényleg igen fontos ez az első hallásra lényegtelennek látszó ötödik pont. A régi okkultizmus és különösen a keleti iskolák szigorúan körülírt magatartási utasításokat adtak a beavatandónak; a lényege ezeknek: a szerzetesi elzártság és a Mesternek teljes engedelmesség. A régi, individuális irány ütközik ki ezen a két alapszemponton át: az egyéni kifejlesztés elzárva a külvilágtól a profán embertársak zavaró hatásától. Klauzúra, alkímiai tégely, amelyen belül az egyénből valami magasabbrendű kifejlődik. A kiválasztottakat megillető elkülönültség, az alacsonyabb-rendűekkel való nem keveredés közben a Mester utasításai szerint végzett gyakorlatok, meditációk, amelyek a tekintetet mindig fölfelé, a szellemi felé irányozzák és a Földtől való elszakadást célozzák. Tulajdonképpen ugyanez az elgondolás tűnik ki a szerzetesrendek esetében is, elzártság, fegyelem. A kényelem lecsökkentése, böjt és tartózkodás minden élvezettől, ezzel kapcsolatban bizonyos komolyság és komorság jellemzi a régi kor beavatottjait vagy jelöltjeit. Minden érzelmi elem száműzve és még gondolatban való felkeltésétől is óvakodni kell, mert elvisz a céltól, a Földbe vezet, nem pedig a gondolat szárnyán ki a szellemi világokba. Alaposan átgondolva ezt a beállítottságot, tisztában lehetünk egy aspektusával: hogy ez a lelki attitűd a magasabb világoknak csak egy bizonyos fokú és jellegű megismerésére vezet.
Kétségtelen, hogy amilyen a vizsgálóeszköz, olyan a vizsgálati eredmény. Ha az ember mint vizsgálóeszköz bizonyos vonalra van beállítva, csak azon a bizonyos vonalon szerez annak megfelelő észleléseket. Az előbb leírt szerzetesi és tekintély-tiszteleti gondolkozás tükröződik vissza a régi századok összes okkult irodalmi termékein, amelyek ezekben az elemekben bővelkedtek ugyan, de annál nagyobb hiányuk van a kifejezés világosságában. Ezzel a beállítottsággal és az érzéselem teljes kikapcsolásával ugyanis csak imaginációhoz lehet jutni, vagyis látáshoz, az összefüggések ismerete nélkül. A látottakat azután külön interpretálni kell, ami az összefüggések világos ismerete nélkül körülményes, sőt tévedésekhez is vezet. Az előző dolgozatban kifejtésre került, hogy az érzelem, a szeretet e felfokozott ereje rávezet az összefüggések felismerésére (inspiráció). A Földön is csak azt ismerjük igazán, amit szeretünk is. A mai beavatás világosabb, pontosabb felismeréseket kap a magasabb világokból mint a régi. A mai beavatás az új korszellemhez igazodik, tehát más mint a régi, és a mai beavatott is más előírások között nevelődik, mint a régi.
Az előző értekezésben szó volt arról, hogy korunkban a gondolati és érzelmi elemek egyaránt szerepelnek a beavatásban, s ezáltal a régi szempontokhoz újak épültek hozzá, anélkül, hogy a régiek érvénye megszűnt volna. A mai beavatott vagy beavatandó helyzete tehát nehezebb, mert több kívánságnak kell eleget tennie. A mai beavatottra éppúgy vonatkozik a tízparancsolat vagy hasonló tekintélyes összeállítás, morálkódex, mint régi elődjére, de egészen más fogalmazásban. A régi beavatandónak azt mondták: Itt vannak az előírások, amelyeket be kell tartanod, hogy lelkedet kitisztítsd a magasabb igazságok befogadására. Ezért életmódodat annak megfelelően kell korlátoznod és teljesen Mestered parancsai szerint cselekedned. Az ez idő szerinti beavatandónak azt mondják: A könyvekből nagyjából megtanulhatod, hogy miről van szó. Neked azonban önmagadat kell beavatnod. Semmi sincs határozottan előírva, Mesteredtől legfeljebb tanácsokat kapsz, szabad akarattal cselekszel, de minden cselekedetért, érzésért, gondolatért, sőt hangulatodért te vagy felelős.
A tanítvány helyzete tehát egészen más. Tájékozódhat, sőt kell is tájékozódnia az okkult irodalomból, hogy a kérdések hogyan is állnak. De egyébként szabadon bele van állítva az életbe, mert a klauzúra ma már nem korszerű. Hivatása van, társadalmi életet él, esetleg, de ez ritkább eset: családja is van, s amellett titokban, háttérben beavatásra készül elő. Aki kilép az emberek köréből, az elvágja magát az egyetemes emberi fejlődésben való benneéléstől.
Ma az egyetemes emberi és a korszerű emberi szempontok tanulmányozása különösen fontos. Ezt pedig csak az életbe beleállítva lehet megkapni. Ezért kell, hogy állása vagy foglalkozása legyen, és hogy normális társadalmi kapcsolatai legyenek. Átmenetileg hosszabb-rövidebb időre klauzúra vállalása is előnyös lehet, mert a magány a lélekben mélybe tagozza és megszilárdítja a mindennapi élet forgatagában csak felületen maradó impressziókat. De a klauzúra nem lehet életcél, tartós program, ami régebben volt.
A modern beavatottnak egy másik fontos célja a tudatosítás. Ez volt végül a régi iskolák iránya is, de ma fontosságban gyarapodott. A tanítvány lehetőleg mindennek „mögé akar tekinteni”: ami vele és körülötte történik. Saját életét úgy tekinti, mint olyan helyzet- és esemény-konfigurációk egymásutánját, amelyek kifejezett nevelő célzattal kerülnek vele kapcsolatba megfelelő sorrendben. A tanítvány az eléje táruló adott helyzetek jó megoldásában látja élete feladatát, s ezért mindent úgy vesz, mint a Sors vezető akaratát s ahhoz törekszik alkalmazkodni, tudva, hogy az életben nincsenek kis és nagy feladatok, hanem mindig az a legnagyobb feladat, amely előtt állunk. Tulajdonképpen felülemelkedetten nézi életét, de nem hagyja magából az öröm és fájdalom érzetét kiölni, csak nem mutatja. A régi iskola érzelmeken felülemelkedett beavatottat kívánt, aki teljes közönnyel nézett mindent, ami vele történik. A modern iskola ennél a pontnál élesen szembeszegül a régivel. Hiszen nem fejleszthetjük érzelmi életünket, ha mindent közönybe fojtunk!
A modern beavatandó tehát nem állhat hidegen és érzéketlenül a szeretet princípiumával szemben. Természetesen a téma igen veszedelmes, mert számtalan példa van az e területen való elcsúszásokra. Vegyük mégegyszer pontosan végig a gondolatmenetet: minél finomodottabb, minél magasabbrendűbb a gondolkozás, annál több eredményt érhet el a szellemi síkon. Meditációval együtt végül imaginatív látáshoz vezet. De aki ilyen beavatási fokra jut, az sincs azután állandóan ezen a magas állapoton; vagyis hivatalában, öltözködés közben, újságolvasáskor, étkezés közben, stb. Akkor az imaginált beavatott is éppen olyan, mint más hétköznapi ember. Természetes, hogy a magasabb gondolatok, a lélek átnevelése, a nagyfokú tudatosodottság beszédére, mozdulataira, mimikájára és egész magatartására rányomják bélyegüket, de az imagináció, az ő elért legmagasabb képessége nem állandóan van vele, csak néha, bizonyos rövid időre, amidőn mondjuk meditációba merül. Az ilyen beavatott tehát mindennapi életében reggeltől estig a gondolatminőségek egész skáláját végigzongorázza, a fejlettsége abban áll, hogy erőinek megfeszítésével meddig, milyen magasra képes emelkedni.
Ugyanezt alkalmazzuk az érzelmi oldalra. Előttünk áll a széles skála: a brutális, önző szexuális vágytól az önzetlen, áldozatos, mindenen felülemelkedett univerzális szeretetig. Minél magasabbra fogja vinni az ember, a tanítvány, annál jobban eltávolodik természetesen a legalacsonyabbrendű érzelem-megnyilvánításoktól, de az emberfejlődés mai fokán még nem lehet állandóan és mindenben krisztusi. Koronként, néha összes érzelmi erőinek megfeszítésével eljut nagy magaslatokba, és az ilyen percek vagy pillanatok átéléseiből származó szeretetimpulzusok nagy önfeláldozások és vállalások kútfői lesznek, de ugyanennél az embernél a mindennapi élet legkülönbözőbb fázisaiban kimutatható a szeretetlenség, ellenségesség vagy a nagyon is önző szeretetből fakadó magatartások. Minthogy gondolkozásunkban fejlettebbek vagyunk, mint érzelmeinkben, gondolatainkat tudatosabban adminisztrálhatjuk és megfelelőbb formában juttathatjuk kifejezésre. Érzelmeink sokkal átlátszóbban nyilatkoznak és leplezik le önmagunkat. És itt a következtetést teljesen végig kell vinni: a korszellem szempontjából ki viszi többre a haladás útján, aki a legmagasabb gondolatok közé emelkedve minden érzelmet kikapcsol, vagy aki tudatosan törekszik az érzések finomítására, de még nem lévén elég fejlett, sok hibát követ el, eltévelyedik, majd visszafordul és csapong a legkülönbözőbb irányokban? Feltétlenül az utóbbi, ha tényleg van benne törekvés és jóakarat. Éppúgy, mintha feltesszük a kérdést: magasabb szempontból most mi van nagyobb hasznára az emberiségnek a haladás útján: a Vatikán vagy a Kommunista Párt? Ismét vitán felül áll, hogy az utóbbi, bármennyire ördögi módszerekkel dolgozik is, és bármennyire kellemetlen ezt beismernünk.
A mai ember és így a mai beavatandó is sokkal tudatosabb, mint a régi volt, tehát nem lehet tekintélyi előírásokkal nevelni. Teljes szabadsága van. Aki szabad, azt nem kötelezi a törvény. De tényleg szabad-e, avagy alacsony vágyak, ösztönök rabszolgája? Ez mind elválik. Ha a beavatandó nagy gonddal törekszik, de közben viharos magánéletet él, rá kell bízni, hogyan fogja a kettőt összeegyeztetni tudni. Minél alacsonyabb nívón áll valaki okkult fejlődési útján, annál többet képes összeegyeztetni magában: alacsony- és magasrendűt, elméleteket és ellentétes gyakorlatot. Minél magasabbra emelkedik, annál finomabbá válik a mérce, és annál kisebb hibák vagy hiányok már megakadályozzák a továbbfejlődést, ha ki nem írtja azokat.
Itt van például a szexualitás kérdése. A régi beavatásban már a tanítványnak meg volt tiltva az első perctől fogva, a mai beavatásban senki sem érdeklődik utána, hogy a tanítvány e téren mit művel. Ha ebbe van belemerülve, igen hamar elérkezik a pillanat, amidőn nem haladhat tovább a beavatás útján. Ha pedig az utat járja becsülettel, akkor ösztön-megnyilatkozásai fognak ezáltal egyre jobban finomodni és mindinkább az önzetlen szeretet felé hajlani. És amidőn az emberiség többsége megindul ezen az úton, változásnak kell bekövetkeznie a szaporodás módja tekintetében, mert a jelenlegi teljesen asztrális, önző és tudatcsökkentéses. Felfokozott tudat mellett a mai szaporodási mechanizmus tulajdonképpen nem funkcionál. Természetesen az út hosszú és nagyon sok közbeeső állomása van, de nem ez a lényeg, hanem hogy valaki honnan jutott arra a közbeeső állomásra, az jelzi a haladást.
A fokozódó tudatosodás jelenti a gondolatok reálissá, valódivá, valószerűvé válását, vagyis a helyes fejlődés útját az egyik oldalon; a másik oldalon áll az érzések felfinomítása. Tehát a haladás két alappillére a tudatosítás és finomodás: ezek a gondolati és érzelmi oldalak aspektusai.
A fel nem finomított érzelemvilág mellett a leggrandiózusabb gondolatkapacitás iránya is labilis, mert az érzéki-érzelmi háttér folyton változtatja a gondolat hová fordulását, tehát az hol animális, hol démoni, hol kerubi vonalon cikázik. A kifinomított érzelemvilág azonban nem nyomja le a gondolatot az alsó zónákba, hanem ellenkezőleg, minél feljebb irányítja. A gondolati megfontolásokkal saját szabad akaratunkból irányíthatjuk, befolyásolhatjuk érzelmeinket az esetek túlnyomó többségében, ha nem is mindig; de a konzekvens törekvésnek végül megvan az eredménye. Gondolati úton szerezzük a tudást, a megismerést, amely bölcsességgé alakul, és a bölcsesség alakítható szeretetté, az abszolút szeretet pedig áldozatvállalássá, áldozatkészséggé, és a végtelen áldozatkészségből jön létre a teremtő akarat. Ez az emberfejlődés hosszú vonala, és ezt kell az okkult úton haladónak is szem előtt tartani, hiszen a beavatás útja ugyanaz, mint az emberfejlődésé, csak lerövidítve a tudatos törekvés által.
Ezeket kellett elmondanom a régi és a mai beavatott közötti különbség elméleti megértése céljából. Ami azután a modern okkultizmusról vagy a modern beavatásról még részleteiben elmondható, az körülbelül mind ezekből következik.
A régi beavatás szigorúan egyéni beavatás volt kevés hivatott részére, legnagyobb titokban, a guru beavatkozásával a beavatandó lelkébe, tudatcsökkentéses alapon. A modern beavatás egyre a tömegbeavatás felé tolódik, mindenki által saját magának elvileg hozzáférhető (önbeavatás) esetleg guru nélkül is, és kizárólag tudatfokozásos, tudatfelerősítéses alapon.
A modern beavatott állandóan az emberek között él, így részese az általános emberi problémáknak. Nem térítő, nem tanító vagy hivatásos igehirdető a profán emberek között, sőt a szellemivel ellentétes beállítottságú emberekkel és az idegenekkel egyáltalán nem szabad közölnie, hogy mivel foglalkozik. Mégis, az okkultizmusban való elmélyedésével benne kialakult gondolat- és érzelemvilág mágikus kört von körülötte és vonzza az embereket, akikben csak valami érdeklődés van a szellemiek iránt. Attól tehát nem kell félni, hogy a beavatott érdeklődés hiányában magára marad, ha nem reklámozza magát.
Általános szabály volt minden időkben, hogy a beavatott csak bizonyos dolgokat közölhet tanítványaival vagy másokkal, és nem mondhat el olyan dolgokat, aminek megértésére azok még nem érettek. Aki okkult titkokat vulgarizált, halállal lakolt. Mindez a titkos okkultizmus idején volt ennyire szigorú. A szabály természetesen ma is fennáll, de kissé enyhített formában. Minthogy óriási okkult irodalom forog a könyvpiacon, elvileg az okkultizmus anyaga és módszerei mindenki számára hozzáférhetőek. Gyakorlatilag az okkultizmus a profán ember számára okkult marad, mert tartalma lesiklik a hétköznapi, materialista ember gondolatvilágáról, hiába olvassa a könyveket. Nem lévén affinitásban a könyvekben levő gondolatokkal, azokat nem érti, kezdeti érdeklődését hamarosan elveszti, és így az olvasottak feledésbe merülnek benne. Másként áll a dolog azoknál, akik tényleg erős belső érdeklődéssel viseltetnek az okkultizmus iránt. Ezeknél előfordulhat, hogy okkult titkok idő előtt való hallása vagy megbotránkozást, kételyt ébreszt bennük, vagy megzavarja gondolataikat. Itt tehát több veszélyt rejt magában az elsietett tudás. De nagyobb részt ezekre is vonatkozik az előbbi szabály, hogy az ember csak arra reagál, amivel affinitásban van; a többi vagy halott anyag marad emlékezetében, vagy de facto el is felejti.
Mi tehát az okkult úton haladó, a beavatott vagy beavatandó feladata? Nem téríteni, perszvadeálni másokat, ellenben az érdeklődőknek rendelkezésre állni, kérdéseikre válaszolni. Nem előadásokat kell nekik tartani arról, amiről a beavatott elvileg legjobbnak tartja beszélni, hanem helyesen felelni kérdéseikre. Ez a kezdet. A felelet fogalmazása sohase legyen magasabb, mint a kérdező, vagy kérdezők lelki nívója. A beavatott nem térhet ki egyetlen kérdés elől sem, hiszen ezzel csak a beléje vetett bizalmat csökkentené, azonban válaszait úgy kell megfogalmaznia, hogy egész gondolatmenetét a kérdező könnyen és biztosan követhesse.
Esetleg hosszú időnek, éveknek kell eltelnie, amíg az érdeklődő tanítvánnyá válik. A beavatottnak nem szabad kedvét vesztenie. Feleljen csak tovább a kérdésekre, de ne próbálja rábeszélni, hogy lépjen be okkult csoportmunkára, tanfolyamra vagy más rendszeres stúdiumra. A kérdezőnek tudnia kell, hogy ilyen lehetőségek nyitva állnak előtte, de neki magának kell azokért folyamodnia. Még az elvileg „jó”-ra sem szabad erőszakolni, perszvadeálni az embert. Mert vagy megérett már annak megértésére, és akkor önmaga fog jelentkezni, vagy még nem és akkor hiába viszem bele szisztematikus munkába, azt vagy nem fogja teljesíteni, vagy olyan felületesen, hogy nem lesz benne köszönet.
A modern beavatottól rendkívül nagy tárgyi tudás kívántatik meg. Nemcsak az okkultizmus körében kell széleskörű ismeretekkel rendelkeznie, hanem a földi tudományok és művészetek összes ágaiban elért eredményeket és történelmi kialakulásukat nagy vonalakban ismernie kell, hogy előadásaiban vagy közléseiben azokra hivatkozhassék, akár mint szimbólumokra, akár mint analógiákra.
A modern beavatottra tehát minden téren sokkal fokozottabb feladatok várnak, mint a régebbiekre. Nem elég, hogy sokkal nagyobb okkult és világi elméleti tudást kell elsajátítania, mint régebbi kollégájának, nem elég, hogy sokkal bonyolultabb életben kell benne élnie, mint a többé-kevésbé könnyen azon kívül élni képes régi beavatottnak; nem elég, hogy sokkal kevesebb koercitív eszköz van kezében, hiszen tekintélyre ma helyesen gondolkozó ember nem támaszkodhat, legfeljebb csak saját emberi képességeire és a fokozott tudatosítás szikrájának felkeltésére másokban. A tekintélyi kor beavatottja pontos morálkódex-szel dolgozott, a mai nem ítélhet eszerint, mert tudnia kell, hogy a szabadság különböző fokaira jutott ember morális kapacitása és morális konstrukciója is más és más. A régi okkult úton haladó beavatott saját magából indult ki, és tanítványai respektálták; a modern beavatottnak tanítványaiból kell kiindulni, azok nívóját szem előtt tartani, azoknak szolgálni, hogy fejlődhessenek. Az egészen régi beavatottat a profán tömegek áhítatos tisztelettel vették körül; a mait, ha egyáltalán kiderülne, hogy mivel foglalkozik, gúny, nevetség tárgyává tennék és megszégyenítenék. Az egészen régi beavatott neve adott márkát a tanításnak, amit hirdetett, az újabb és legújabb korbeli beavatott nem saját nevén veti be az ideákat az emberiségnek, hanem közvetítők láncolatán át, mert tudja, hogy a személyhez, névhez kötött előrevivő idea az ellentéterők, a gyűlölet és tagadás szellemeinek céltáblája, attól eltekintve, hogy a hírnév, dicsőség és ünneplés a hívek részéről szintén nem vezet előre, hanem ellenkezőleg, a hiúságba és önzésbe.
A beavatottnak mindig tisztán kell látnia önmagát és soha saját magát nagyra nem tartani. Tisztában lenni azzal, hogy ő missziót vállalt és végez, de egyben azzal is, hogy személye nem nélkülözhetetlen a magas világok számára, és ha ma letér a helyes útról, holnap már mással pótolhatják. A modern beavatott nem lelkesedik és nem keseredik el, mert tudja, hogy mindkettő csak bajt okoz. A modern beavatottnak talán éppoly ellensége a siker, mint a sikertelenség. A siker hajlamossá tesz minden embert azt gondolni, hogy az elért eredmény személyes érdeme, és az idők folyamán minél inkább belestilizálódik ebbe a gondolatba, annál inkább saját személyes, vagyis tökéletlen impulzusainak hatása alá kerül, ami egyértelmű azzal, hogy az ellentéterők irányában halad. A modern beavatott tudja, hogy feladatát akkor teljesíti helyesen, ha minden személyes előnyt vagy elismerést mellőzve áll be a magasabb cél szolgálatába és kizárólag arra törekszik, hogy a magas hierarchiák közvetítője legyen. Nem saját célkitűzéseit követi, hanem amit feladatául tűznek ki neki. Sokan azt hiszik, hogy ezt nem lehet megtenni, pedig lehet, csak nagyon áldozatos munkával jár. Belül az ember lelkében mindig működik egy kis hang, a lelkiismeret szava, amely mindenkinek, de különösen a tudatosodott embernek értésére adja, mikor tér le az egyenes vonalról, mikor tesz valamit nem helyesen, vagy nem egészen helyesen.
A „becsületes ember” – mint ahogyan ezt a kifejezést általában alkalmazzák – az, aki mindig ad a lelkiismeret szavára. Nem engedi magát pillanatnyi előnyöktől, vágyaktól, hiúsági szempontoktól befolyásoltatni, élesen disztingvál, elfogadja, amit a Sors rá kimér, mindig mindent tudatosítottan és méltósággal. Tudja, hogy minden, még a legkisebb dolog is, ami az élet folyamán vele történik, megoldásra váró feladat. Az élet egymás után vet fel különös helyzeteket, amelyekkel szemben mind állást kell foglalni. Az emberek a súlyos és kellemetlen helyzetek miatt szoktak panaszkodni és elfelejtik, hogy éppúgy el lehet csúszni a bőséges, kényelmes, kellemes körülményeken is. Minden élethelyzet probléma és saját állásfoglalásunk a problémához: a vizsga.
Ami minden emberre vonatkozik, az természetesen fokozott mértékben és fokozott finomságban vonatkozik a beavatottra. Neki igazán sokat kell életéből áldoznia anélkül, hogy cserébe kompenzációt várhatna. Itt megint egy igen fontos állomáshoz jutottunk el a modern beavatottnál. Az ősrégi beavatottól a Raja Yoga azt követeli, hogy ne fogadjon el ajándékokat, hogy ezáltal független maradhasson személyében és cselekedeteiben. A modern beavatottra pedig az vonatkozik, hogy cselekedeteit, szellemi munkásságát teljesen ellenszolgáltatás nélkül végezze, illetőleg önként vállalt áldozatból. Szellemiekért folytatott tevékenységét ne hozza kapcsolatba a létfenntartás költségeinek megszerzésével. Ez a legnehezebb problémája annak, aki a korszerű álláspontot akarja követni, mert rendkívüli bizalmat tételez fel a magasabb világokban, „abban, aki ruházza a mezők liliomát”, különösen akkor, ha azt kell látni, hogy a magasabb világok anyagi gondoskodása – még olyan esetben is, amidőn valaki teljesen őszintén törekszik a gondolatot megvalósítani az életben – éppen hogy az éhenhalástól menti meg, egyébként hosszantartó, kényelmetlen, áldozatos, lemondó utat követel. Krisztus szavai rezegnek ilyenkor az éterben, aki azt mondta: „Az lesz közöttetek a legnagyobb, aki mindegyik szolgája”, vagyis, aki a legtöbb szolgálatot teszi a többieknek.
Ha végiggondoljuk, hogy a modern adeptustól mennyivel többet követelnek meg, mint a régitől, hogy a modern adeptusnak mennyivel többoldalúnak és tudatosabbnak kell lenni, mint régi elődjének, akkor látjuk a valóságban, hogy az „emberfejlődés” szó gyakorlatilag mit jelent. Ez a szó, amelyet tudományosan annyira tagadnak, hogy azt tanítják: az egyiptomi ember pontosan ugyanolyan volt, mint a mai ember, csak műveltsége és technikája volt más, primitívebb!! A modern beavatott, amikor tovább haladt azon az úton, amelyet ősei már mutattak neki, egyben új utat is nyit, amidőn szemléletében helyet ad az érzelmi elemnek, amelynek tendenciavonala az univerzális (krisztusi) szeretet felé vezet. Természetesen ez az ideális követelmény, amely ma az ember tökéletlen volta miatt igen sokszor csak alacsonyabb stációkon reked meg. Mindebből következik, hogy a mai beavatottnak éppúgy, mint a réginek, felülemelkedett belenyugvással kell a Sors döntéseit néznie saját életében, nem küzdeni és kibújni akarni alóla, hiszen iskolázása folyamán át kellett élje, hogy sorsa magasabb bölcsesség megnyilatkozása, de nem szabad, hogy ez a belenyugvás fásultsággá váljék benne, mert ez az eltávolodást jelentené az élettől, amelyben pedig folyton benne állni az Ember kötelessége, és így a beavatotté is! És mivel folyton benne kell élni az „általános emberi”-ben és abban organikusan, de nem mechanikusan kifejlődni, tehát nem szabad megszűnni örülni és szenvedni. A beavatott alá kell hogy rendelje magát belátásból és áldozatvállalásból a Makrokozmosz akaratának, de nem szabad Mikrokozmikus entitását lecsökkenteni. A minden örömöt és fájdalmat gondolati úton kikapcsoló ember pedig végeredményben ezt cselekszi, mert lelkének egyik impulzusát közösíti ki. Másrészt viszont az öröm és fájdalom érzését sohasem szabad a beavatottnak osztentatívan fitogtatni, sőt, legtöbbnyire nyilvánosan kifejezésre juttatni sem. Ez nemcsak az önfegyelem kérdése, hanem a lelki funkciók egyensúlyáé is. Ahol egyszer csapongó öröm, másszor önmardosó fájdalom keríti hatalmába valamely ember egész külső megnyilatkozását ott nyilvánvaló, hogy a lélek egyik funkciója, az érzés abszolút praedominációban van a többiek és elsősorban a gondolkozás fölött, amelynek leghaladottabbnak kellene pedig lennie.
A modern beavatott mindig a teljes objektivitásra törekszik. Tiszteli mások véleményét kiindulva abból, hogy ami abban a rossz, az az idők folyamán a legkülönbözőbb szempontokból végzett vizsgálódások során úgyis lefaragódik, ami pedig helytálló, az ugyanezen vizsgálódások alatt csak megerősödik, és lehetővé teszi a beavatottnak, hogy saját elgondolásait korrigálja. A régi beavatás tételes volt, a mai beavatott karakteréhez tartozik, hogy a teljesen szabad kutatás vonalán álljon.
A mai adeptus tisztában van azzal, hogy a Kozmoszból csak olyan irányokban kaphat válaszokat, amilyen a belső lelki konstrukciója, affinitása. Ha a Kozmoszban következetesen csak az ideák világát akarja látni, annak aspektusai fognak feltárulni előtte. Sohasem fog választ, útmutatást kapni pl. az ún. „istenszeretetre” csak akkor, ha belsőleg telítődve a szeretet impulzusával tekint bele a magasabb világokba. És akkor ugyanott egy még nagyobb, új világ tárul fel előtte, amit idáig nem ismert, ami mellett elhaladt, érzékelni képtelen volt. Itt van Krisztus impulzusának óriási jelentősége, amit még sem a vallások, sem az okkult irányok nem ismertek fel eléggé: új világot nyit fel, ahová a régi módon nem lehet eljutni, és ezzel egyúttal új kötelességek várnak a felismerőre.
A régi iskolák útján haladó beavatott az elkülönülésen, önnevelésen, lemondáson, tudatosításon át eljut a magas világok látásához. Ez a csodás képvilág vagy szimbólumvilág, vagy akár hogyan nevezzük, tölti be lényét és emeli magasba a Földtől az egyéni megváltás útján. Aki pedig megismerte Krisztus princípiumát az átéli, hogy embertársai révén és közreműködésével jutott oda, ahová jutott. Átérzi, hogy rengeteg küzdelme, fáradsága és tanulása ellenére végül is mindent csak embertársainak köszönhet. S akkor a beavatott otthagyja a gyönyörű és magasrendű képvilágot, amelybe felemelkedett és önként lebocsátkozik embertársai közé, hogy azokat belső szeretetből fakadó áldozatos vállalással előbbre vigye. Nem az elhalt vagy elavulóban levő régit kell életre galvanizálni, hanem a belső tűz útján az újat megtalálni. Krisztus impulzusát kell egészen megérteni és átélni. Ez a mai beavatott jellemtanának leglényegesebb kelléke.
Mi ezzel szemben a valóság? Az, hogy ebben a vonatkozásban nem történik sok. Mi mindannyian – beleértve e sorok íróját is – rettentő messze vagyunk attól, hogy ezen az új úton egyáltalán járni kezdjünk. Át és át vagyunk hatva az individuális út belső tartalmától, és bár az azon való tökéletességtől is még igen messze vagyunk, de annak tanításai legalább rezonanciát keltenek lelkünkben. Azt megértjük és arra tudunk valamennyire törekedni is. Az egyéni megváltás útjának szabályaival affinitásban vagyunk már; de nem úgy a krisztusi út szabályaival, amelyek például olyképpen hangzanak, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Mennyire idegen, mennyire emberi-természetellenes ez önmagában és összes következményében a mai fejlettségi fokunkon! Az individualista ember számára ellenséges tartalom. E sorok írójának hét esztendőre volt szüksége súlyos életkörülmények között, hogy egyáltalán közel engedje magához a krisztusi tanításokat (1942-49), és további öt esztendőre, amíg a princípium lényegét átértette és megfogta. De vajon hány esztendőre lesz szüksége, hogy abból életében a gyakorlatba is valamit átvigyen?
Ha az ember, az individualista ember eljut odáig, hogy természetes egoista ellenszenvét leküzdje Krisztus princípiumával szemben, akkor megsejtheti mögötte nyomban a mérhetetlenül magasabbrendűt. De megértheti egyben azt is, hogy amikor erre az új útra, a gondolat és szeretet által kormányzott akarat útjára lép, akkor ismét újból meg kell tanulnia mindent elölről, amit a pusztán a gondolat útján kormányzott akarat kifejlődési korszaka alatt egyszer már megtanult. A régire megvan a pontos beállítás, útmutatás, szabályok tömege, az újra nincs külső iránytű, csak a szabadság és szeretet impulzusainak egymásra hatása az ember lelkén belül. Ezzel óriási bukási és tévedési lehetőségek nyílnak ismét meg; de csak ezen át köszönthet be az új. Ugyanaz, ami a tarot-kártyában a „Bolond”, ami egyszerre jelenti valaminek a befejezését és valami újnak a megkezdését is. Az okkult fejlődés-törvényből tudjuk, hogy az új nem következhet be vetődésektől mentesen. Ezt vállalni kell a haladás érdekében. Viszont azt is tudjuk, hogy a régi, az elavult idővel egyre inkább az ellentéterők terültévé válik. Nem lehet a kényelmes, kidolgozott és egyénileg talán már kellemessé is vált régi vonalon tovább haladni, hanem vállalni kell a kitaposatlan utat a még magasabbrendűért akkor is, ha az veszélyeken és bukásokon vezet keresztül és akkor is, ha az új elvek hangoztatása kihívja nemcsak a maradi társadalom és a dogmatikus vallások, de a régi típusú okkult irányok szembeállását és ellenséges magatartását is. Aki tényleg előre akar haladni, az végül egyedül marad személyes támadások özönében, és aki tényleg előre akar haladni, a kitaposatlan úton, az még a terepviszonyok által is gátoltatván, még könnyebben eltévedhet, nagy örömére ellenségeinek.
Ez nem lehet ok visszarettenni és alkalmazkodni! Aki egyszer meggyőződött arról, hogy a Krisztus-princípium követése az emberfejlődésre nélkülözhetetlen, annak minden kezdeti tökéletlenség, sőt hiba és tévedés, bukás vállalásával is törekednie kell erre az útra lépni teljesen függetlenül attól, hogy ellenséges támadások révén hiúságán, presztízsén milyen csorba esik. Aki ezekre vigyáz elsősorban, az nem Krisztus követője és nem lehet a Krisztus-princípium előrevivője. Már mondottuk, hogy az okkultizmus és az emberfejlődés irányai között nem lehet eltérés, s ha a XX. század első felének, illetőleg a Vízöntő kor kezdetének emberfejlődési vonalát nézzük függetlenül az előjeltől – tehát szó sincs arról, hogy Krisztus princípiuma 2000 év alatt megbukott és új jön helyébe, hanem az az igazság, hogy még 2000 év sem volt elegendő ahhoz, hogy ez a princípium előtérbe jusson, tehát csak ezután fog előtérbe jutni.
A mai beavatott, ha tényleg jellemét illetőleg a kor színvonalán akar állni, csak egy jelmondatot választhat, amit ha tényleg követni képes, magába foglal mindent, amit egy modern beavatottól várunk s ez az, hogy „nem én, hanem Krisztus bennem”. S ez az igazi kereszténység Christian Rosenkreuz-i értelemben is, mert csak az igazi Krisztus-princípium útján és szemszögéből lehet a szintézist megcsinálni.
Gyakorlatilag persze nehéz ilyen nagy kijelentéseket hangoztatni, mert akárkinek az életét csak legkevésbé megkaparják, bőven tárulnak elő cselekedetek, amelyeket nagyon is ő maga hajtott végre Krisztus nélkül. És ilyen gyakorlati példákkal kiválóan lehet nagy mondások hangoztatóit személyükben diszkreditálni. De elvileg mégiscsak ebben a mondatban van legjobban összefoglalva az a lényeg, amit egy modern beavatottól várni lehet.