Dubravszky László: A modern okkult úton haladó
Budakeszi, 1956. június 15.
A „régi” és az „új” kérdése igen sűrűn szerepelnek okkult értekezésekben. Különös korunknak, a XX. század első felének kardinális problémája lett a régi és az új kutatása anélkül, hogy az emberiség idáig képes volna tisztán látni ezekben az igen fontos kérdésekben. Nem látják általában tisztán, hogy mi a régi, és mi az új. Hogy mi az, ami a régit régivé teszi. Hajlamosak jelenségeknek örökérvényűséget tulajdonítani, és azt hiszik, hogy bizonyos dolgok csak úgy, csak olyan formában állhatnak fenn, ahogyan azt ők szülői tradíciók vagy saját élettapasztalataik révén megszokták. Ez a veszedelmes gondolati becsontosodás adott helyzetekben akadályozza meg a könnyed, természetes fejlődést, és visz kérlelhetetlenül a vetődések felé, azok összes fájdalmaival és szenvedéseivel. Átmeneti korban élünk, amidőn a friss, új gondolatok mellett nagyon sok bennünk a régi és a kettő sajátos keveréke is, minek folytán az emberiség tömegében és egyenkint egyaránt elvesztette a tájékozó képességet a legkülönbözőbb irányú hatások zűrzavarában.
A történelmet vizsgálva, látható, hogy mindig, minden kornak megvoltak a maga írói, akik szavakba öntötték az akkori kor problémáit. Soha annyi könyv még nem jelent meg, mint ma és mégis soha az irodalom még olyan messze nem volt az igazi korproblémák kifejtésétől, mint éppen ma. A lázas keresés megvan, ezt a lélek belső hiányérzete inspirálja, mindenki valami részletkérdést ragad ki, és azt igyekezik centrális problémává varázsolni. Ez onnan ered, hogy régi metódusokkal vizsgálják az embert, és régi szempontokból szemlélik, s azután többé-kevésbé elámulnak különös reakcióin, de mivel a jó írónak uralkodnia kell tárgya fölött és nem csodálkozni fölötte, tehát gyorsan magyarázni kezdik, de a magyarázat nem képes kielégíteni az embereket. Az élet egyre nehezebbé válik, és azon nem tudnak segíteni. A gazdasági fejlődésükben visszamaradt vagy ostoba kísérletezésekkel visszavetett országok irigylik az élenjáró országokat, holott ott sincs senki sem megelégedve, és ott is folyton javítani akarnak a helyzeten.
A „XX. század problémái”, a „Régi és az új kérdése a XX. század közepén” és az „Okkultizmus és beavatás a XX. században” című dolgozatokban éppen ez a probléma-felállítás folyt különböző szempontokból, földi és okkult irányokból egyaránt szemlélve. Miért olyan nehéz e század problémáját vagy problémáit feltárni? Mert az emberiség tudományos tradicionalizmusa csak materiálisan kifejezhető problémákat ismer el, korunk problémái pedig spirituálisak, az ilyesmi létezését azonban a természettudományos műveltségű emberek határozottan tagadják. Röviden: a XX. század problémái abban futnak össze, hogy az emberek materialisták, a kor bajai pedig csak szellemi szemlélettel lennének gyógyíthatók.
Vannak, akik ezt a tételt is hajlandóak elfogadni. Belátják, hogy a materializmus minden technikai jólétfokozó tendenciája ellenére is a rideg kietlenségbe, önzésbe, eltompultságba, vagyis a dekadenciába vezet, s ezután azt kérdezik: mi tehát az út, amelyen járnom kell? Mert, hogy a mai materialista embernek mi legyen az útja, az pontosan le van fektetve a legkülönbözőbb nyugati és keleti társadalmi és államszemléletekben (individuális kapitalizmus, szociáldemokrácia, kommunizmus, stb.) és filozófiai iskolákban. De éppen ezeknek nem sikerült a kérdéseket megoldani, és ezért keresnek egyesek tovább a nem-materialista területeken is. De amikor azt hallják, hogy itt még csak princípiumok vannak, egyébként azonban semmi sincs gyakorlatilag részleteiben kidolgozva, akkor bizalmatlanság fogja el őket, és hajlandóak az egész spirituális irányt irreális utópiának felfogni. Válaszolni persze lehet az ilyeneknek azzal, hogy a múlt század közepén Karl Marx tanításait is irreális utópiáknak tekintették, mert még csak könyvekben voltak lefektetve, és sehol egyetlen állam sem váltotta át az eszméket gyakorlatra. Mennyi gondolkozás, mennyi kísérletezés, agitáció kellett ahhoz, hogy háromnegyed évszázad múlva a Föld egyik vagy másik országában a szociáldemokrata párt vehesse át a kormányt!
A spiritualizmus tekintetében is valahogyan így áll a helyzet. Ma gyermekcipőben jár, sok évtized kell még ahhoz, amíg visszhangra talál az emberek tömegének lelkében, és még tovább, amidőn néptömegek kormányzására alkalmassá válik. Mind többen igénylik már, mint gondolatot, de gyakorlati része igen kevéssé van kimunkálva. Ez a tény letagadhatatlan, s ez ugyancsak elijesztőleg hat azokra, akik kész recept után akarnak haladni. A spiritualizmus ma még abban a stádiumban van, amikor pionírokra van szüksége. A mai okkultistának még nehezebb helyzete van, mint a múlt század szocialista agitátorának, mert az mondhatta a szegényeknek: „Nyomorban vagytok, mert kizsákmányol a tőkés! A ti helyzeteteken akarunk segíteni”. Ezt megértették. De ha a mai okkultista azt mondja nekik, hogy lelkük elégedetlenségének oka az, hogy egoisták és materialisták, s csak az önzetlen krisztusi szeretettel tudnak jobb életet teremteni magunka a Földön, azt nem értik meg annyira, és erősen gondolkoznak fölötte, hogy igaz-e, és nem valami papos mákony-e az emberek félrevezetésére. Mert az ember sokkal könnyebben tudja megérteni, hogy állítólagos érdemeiért kap valamit, mint azt, hogy áldozatos önmérsékléssel és lemondással javítsa meg a közviszonyokat, és így a saját életét is. Az ilyen elvek nem népszerűek, és ezekre gyorsan rámondják, hogy naiv utópiák, pedig ma már enélkül nem lehet az emberiségen segíteni. Hiába! Az igazat senki sem akarja hallani. Mundus vult decipi, ergo decipitur. Addig fog becsapatni a sok szociális próféta által, és annyira sokat fog ezek fellengzős ígéreteire ráfizetni, míg végre kénytelen lesz azt az utat választani, ami 2000 év óta nyitva állt előtte, s aminek helyes voltában állítólag mindig vallásosan hitt is!
A régi ember a maga gondolataival tekintélyek, törvények, konvenciók falai közé volt beszorítva, parancsokat fogadott el és azokat többé-kevésbé teljesítette. A mai ember számára már főleg belső meggyőződése a parancsadó, s ami külső hatalmi, tekintélyi, konvencionális beavatkozás lényébe és életébe, az a múlt öröksége, és éppen ezek a tényezők okozzák ma a legnagyobb bajokat az emberiségnek, mert akadályozzák a szabaddá válás útját. De ezt nemcsak a társadalomban élő ember érzi az államhatalommal szemben, hanem az okkultista is a régi okkult iskolákkal szemben, amelyek tételes tanításokra, feltétlen hitre és individuális megváltásra támaszkodnak. A modern okkultista szabad kutatásra, önmagából eredő meggyőződésre támaszkodik, és a kollektív megváltást törekszik előmozdítani. A régi okkult iskolák a gondolkozással befolyásolták az akaratot, és az érzést elfojtották, a modern okkult iskolák gondolkozással és érzéssel befolyásolják az akaratot. A régi korok okkultizmusa lecsökkentette a tudatot, ha a túlvilágba tekintett, az igazán modern okkultizmus felerősíti azt. A régi okkultizmus a vallásoknak megfelelően, kívül kereste az Istent, és attól teljes függésben érezte magát. A modern okkultista önmagában iparkodik megtalálni az istenit, aminek révén benne rezeg a Mindenségben és tudja, hogy léte magasabb világok szellemlényeinek áldozatos tevékenységéből származott, és mai fejlettségi fokát is ezeknek köszönheti, viszont a magas szellemi lényeknek is szükségük van az emberre, és az ember tapasztalataira az anyagi világban, saját további fejlődésük érdekében. A régi okkultizmus általános érvényű metódusokkal mozdította elő az individuális megváltást a kiválasztott egyedek között, a modern okkultizmus az individuális beavatás (önbeavatás) útján készíti elő az egész emberiség beavatását (tömegbeavatást), és így az emberiség megváltását (kollektív megváltás).
Nem cél a végletekig menni a felsorolásban. De ha az eddig az okkultista és a régi és új okkult iskolák viszonya közötti különbségről elmondottakat az egyéni és a régi és új állam közötti viszonnyal hozzuk kapcsolatba, nagy hasonlóságot fogunk találni, teljesen függetlenül attól, hogy sikerült-e a mai államnak már leküzdeni az újban rejlő primitívségeket, amelyek vadul és brutálisan jelentkeznek; pl. a régi állam, a jogállam a puszta gondolkozással kikövetkeztetett igazság és méltányosság alapján állt; a mai állam elég tevékenyen bekapcsolta az érzelmeket is, de a szeretet helyett egyelőre még csak gyűlöletet sugárzik. A régi állam lecsökkentette a tudatot, ha az alattvalók az államot kritizálták, mely az „Isten kegyelméből uralkodó” királyok döntései szerint élt, a modern állam – legalábbis papiroson – az alattvalók többségének véleménye, kritikája és állásfoglalása szerint, s nélkülöz minden fenségeset. A régi uralkodó Istent kívánta szolgálni, a mai demokrata politikus szólamaiban arra hivatkozik, amit a nép lelkében érez. Elvileg a népet akarja szolgálni, de befelé meg van győződve, hogy a népnek őrá van szüksége, az ő egyéni képességeire. A régi állam vallási, kinyilatkoztatási alapon kormányzott és az individuális kiválasztás elvét gyakorolta, a mai állam a kollektív jólét gondolatát helyezi előtérbe, azzal akar boldoggá tenni, s mindenkinek saját képességeitől függ, hogy ezt a kollektív boldoggátételt hogyan mozdítja elő. Ide utal Eugene Victor Debs-nek, az amerikai munkásvezérnek jelmondata is: „I don’t want to rise from the ranks, but with the ranks”. Amint látjuk, amit a régi és az új okkultizmus között, mint különbséget megállapítottunk, ugyanazt meg lehet állapítani a régi és az új állam között, azzal a különbséggel, hogy ami az új államban így megállapítható, az még csak paródia-formában, tehát rosszul, elnagyoltan, félreértésekkel és visszaélésekkel terhesen nyilvánult meg, mert az új még kezdetén van fejlődésének.
De mindez csak azt mutatja, hogy az új nem a képzelet világa. Az új itt van, mindenütt jelentkezik első nyomaiban, amelyek lényegükben ugyanazoknak az impulzusoknak folyományai. Az új a mai korban kétféle formában jelentkezik az emberek előtt: a) ami egyéni életüket, b) ami társadalmi életüket, az állammal való kapcsolataikat befolyásolja.
A régi ember sokkal inkább tudattalanul élte életét, mint a mai. Sokkal inkább hatása alatt állott horoszkópjának, illetőleg az őt életre hívó kozmikus erőknek. Viszont ebből kifolyólag sokkal többet tartott az élet természetes velejárójának, ami fölött nem voltak skrupulusai. A régi ember a tekintélyt tisztelte Istenben, annak művében, a világrendben pedig a végtelen bölcsességet. A mai tudatosodó ember képtelen erre a végtelen, előlegezett tekintélytiszteletre, hanem maga kíván mindent megérteni. Ennélfogva másképpen, sokkal reálisabban nézi az ember és az isteni világok viszonyát. A régi ember vallásosságán és szimbólumain a ködös rejtélyesség vonult végig, és az erőt az utolsó századokban a rituálé betartása jelentette. „Credo, quia absurdum” – rajongott a régi ember. „Nem hiszek, mert nem látom pontosan felépítve a gondolatmenetet” – mondja a mai. Az új ember túlnőtt a vallási előírások és dogmák falain, mert lényegétől idegen és ellenséges minden rejtélyesség. A rejtély azért csábító számára, hogy azt megoldja. Az új ember tehát az okkultizmusban is világosságot keres, és nem ködöt. A keleti okkultizmus a maga jóga-útjával teljesen elavult, s még igazi hazájában, Indiában is a visszafejlődés, sőt kipusztulás útján van. A nyugati népek okkultizmusa a gyakorlati vonalon a médiumizmusban áll, annak különféle formáiban, tehát méginkább tudatcsökkentő módszerekben, mint a hindu jóga. Az elméleti vonalon pedig folyton azt az anyagot dolgozza fel és formulázza újra, ami az utolsó 3-4 évezredből feljegyzésekben megmaradt. Úgy elméleti, mint gyakorlati oldalról nézve tehát elavult és nincs a kor követelményeinek magaslatán. Az az irány képtelen valami újra rábukkanni, amely minél régebbi kútfőt talál, azt annál értékesebbnek tartja. Egész gondolatmenete a régibe csavarodik vissza, és annak félhomályát és rejtélyességét a médiumi közlések csak alátámasztják.
A Közép lakói az egyetlenek, akik még nincsenek végleg megfertőzve a régibe hajló irányzattal, és szabadon választhatják a korszerűt. A kérdés, hogy mit tegyen az, aki ezen a területen okkultizmussal akar foglalkozni. A Közép okkultizmusát űzni azért nehéz, mert kimunkálatlan és alapja mégiscsak az önbeavatás, vagyis mindenki csak a neki egyénileg legjobban megfelelő módon avathatja be önmagát. Ennek első lépcsőfoka a megfelelő okkult könyvek olvasása, második a megfelelő gyakorlatok végzése, pontosabban az olvasottak átvitele a gyakorlati életbe. A „gyakorlatok” szó szintén igen tág fogalmakat jelöl. Nemcsak az a gyakorlatok végzése, ha valaki bizonyos meghatározott időközökben okkult meditációkat vagy hasonlókat végez, hanem az is, ha hétköznapi életében a világot és saját életeseményeit okkult szempontokból nézi. Egyre többet és többet lát életéből, magasabb szempontokból nézve. Anélkül, hogy a külvilág észrevenné, egyre több cselekvési motívuma származik magasabb elgondolásokból. Ez az igazi út, amin át az okkult világ beáramlik a hétköznapi életbe, a földi életbe. Közben senkinek nem kell magát mindennapi életéből kikapcsolnia, és nem kell azt egészen különlegessé átalakítania, ahogyan sokan azt elképzelik, s ezzel nyomban ürügyet találnak arra, hogy miért nem követhetik ezt az okkult utat. Tévedés! Nincs semmi merev előírás, semmi tilalom. Az életből nem szabad kilépni, a magányba elvonulni, vagy excentrikus életmódokat bevezetni, nyíltan hangoztatva, hogy ez okkult célokból történik. Nem igazi úton haladó okkultista, aki ilyesmit cselekszik. A magányba vonulás a régi elavult individuális megváltási vonal követése, ami ma túlhaladott álláspont, ma az emberek között kell élnünk, mert aki tartósan elvonul, annál szenvednie kell a szeretet-princípium fejlődésének, és éppen ez a legnagyobb hiba a mai okkultistánál. A különcködésekkel pedig csak diszkreditálja az okkultizmust a világ felé.
Semmi külsőségességre és semmi túlzásra nincs szükség egyetlen vonatkozásban sem. Nincsenek rituálék, amelyek kívülről kötik a figyelmet vagy a lelket valami belső tartalomhoz. Csak a saját lélek felerősített tudatossága működik rendkívül éberen és egyre elevenebben. Ebben van a motor és egyben az érzéken iránytű is, amely rögtön megérzi bármilyen vonatkozásban, ha valahol túlzás áll be akár pozitív, akár negatív előjellel. Nem engedi felborulni a ritmust, amit lelkében helyesnek érez. Azonnal látja, hogy néhány nap óta állandóan többet eszik vagy dohányzik, mint eddig tette, túldolgozza magát, vagy éppen elhanyagolja az embereket. Túlságosan belemerül komoly gondolatokba, vagy éppen elhanyagolja azokat. S amint ezt megérzi, tudatosan törekszik a helyes mederbe visszafordítani a dolgokat. Nem heroikus nagy elhatározások kellenek ide, amelyek a gyakorlatban amúgy sem vihetők keresztül, hanem a kormányrúd szelíd, de tudatos kézbentartása, ami állandó figyelmet igényel. Az ilyen ember jár a mai emberiség számára korszerű beavatás útján.
Nincs határozott előírás és nincs határozott tilalom. A tudati lélek korában tiszteletben kell részesíteni az emberi szellemet. Mindenki önmaga tartja a kormányrudat, és tudnia kell, hogy mindaz, amit tesz, illetőleg nem tesz, visszahatással van rá. Mindenkinek saját dolga, hogy mit mivel tud összeegyeztetni. Ha itt dogmákat állítunk fel, megkötjük a tudati lélek fejlődését. A tudatos ember egyre inkább saját kezébe veszi sorsát. Benne rezeg a Karma, ami a Földre hozta, benne rezegnek a születési csillagállás tulajdonságai, de mindjobban kifejlődésre jut benne az Én szava, amely az önálló Mikrokozmoszt létesíti benne.
Nem kellenek nagy dolgok, különleges sorsfordulatok. Bármilyen élet alkalmas elvileg arra, hogy a kormányrudat szelíden és lassan kézbe vegyük. Aki odafigyel, sokkal többet fog tapasztalni, mint aki nem figyel oda. Aki az említett gondos, de szelíd kézbevételét űzi életének, lelkivilágának, hamarosan önmagában nyer bizonyosságot afelől, hogy az életet nem vak véletlenek vezetik. Aki nagy vehemenciával akar nagy lelki effektusokat produkálni, az hamar kifullad, semmit sem tapasztal, és egykettőre visszaesik oda, ahonnan kiindult. Aki pedig nem is figyel oda, akinek előre bizonyítékok kellenek, mert hátha nem is érdemes a dologgal foglalkozni, mert csak „mese az egész”, az nem is fog bizonyítékot kapni, mert elmegy mellettük, és keresve letapossa azokat.
A túlvilág helyesen nem a médiumokon át nyilatkozik meg nekünk, ahogyan a nyugati országok hiszik, sem a jógi extázisában, ahogyan az indusok gondolják, hanem a felfokozott tudatú éber ember lelkében kezd manifesztálódni.
Az újszövetségi szentírásban van Krisztusnak egyik mondása: „Az ember olyan, ahogyan gondolkozik”, s ez a mondás óriási bölcsességeket tartalmaz. A gondolkozás iránya, módja és intenzitása az, ami az embereket individualizálja. Ennek a kérdésnek igazi lényegéről nem szeretnek gondolkozni az emberek. Koronként szerte a világon a legnagyobb tisztelettel övezik valamely nagy irodalmi mű szerzőjét. Azt az embert, aki ezt vagy azt a nagysikerű könyvet megírta, vagyis beleadta abba a maga kitűnő gondolatait. Vitathatatlan, hogy ezt a könyvet az illető írta, de vajon képes lenne-e még egyszer ugyanazt leírni. Ki van zárva! Valami hasonlót írna, sőt talán azt sem, a cselekmény elkanyarodnék máshová, esetleg jobb lenne a könyv, esetleg rosszabb, de feltétlenül más. Képtelenek vagyunk csak kétszer is ugyanazt a gondolatsort előállítani, ha nem gépiesen tanuljuk be, vagy valami határozott logikai sorhoz nem kötjük. Kivel ne fordult volna elő, hogy valami jól sikerült régi írását olvasva, azt ne mondotta volna önmagának: ezt én tudtam akkor megírni? Ma nem lennék képes rá.
Az embert élete minden időpontjában gondolkozásának bizonyos iránya, módja és intenzitása jellemzi. Abban él az ember, amiben gondolkozik, vagyis gondolataiban él, de ezeknek mindig változik iránya, módja és intenzitása. Amit az ember leír, az az adott időben való gondolkozását tükrözi. Az is azt tükrözi, amit beszél, ahogyan és amiről beszél, de a szó elrepül, utóbb már nehezen hasonlítható össze, az írás ellenben megmarad. Tévedés azt hinni, hogy amit egyszer gondolatilag kikövetkeztettünk és különösen, ha leírtuk, hogy az most már örökké a mi tulajdonunk marad. Úgy elfelejtheti az ember saját következtetéseit is, hogy ha nem olvassa, vagy mások nem figyelmeztetik rá, soha eszébe nem jut többet. Másrészt, ha erősen koncentrál valamire, ha intenzíven foglalkozik valamivel, valósággal látnokká válhat az azzal összefüggő kérdésekben.
Itt van valami, amit a mai könyvolvasó, anyagot tanuló világban nem akarnak megérteni: nem az a lényeg, hogy könyvtárra való könyvet olvassak el, hanem hogy amit az elolvasottakból értékesnek tartok, azt milyen eleven gondolat-összefüggésekbe helyezem bele. Aki adatokat és anyagot tanul, az üres, száraz, fantáziátlan lexikonember lesz. Amíg a lélek friss, üde és probléma-érzékeny, addig dinamikusan felfogóképes marad, és virtuozitással tudja egész gondolat-potenciálját kezelni a legkülönbözőbb területeken. Akit saját földi, egoista törekvései, vágyai tartanak lekötve, annak gondolkozása ezek köré a kérdések köré csavarodik, és más kérdések iránt teljesen érzéketlen lesz. Ezek a társaságban a tipikusan „unalmas emberek”, akik külsőleg semmit sem vétenek a jólneveltség és illem ellen, de mivel belsőleg csak saját egoista vagy absztrahált problémáikra vannak koncentrálva, embertársaik ügyei nem érdeklik őket és ők is a többieknek érdektelenek. Helyesen felfogva az életet, sohasem volna szabad ilyen bekorlátozott egyszempontú lelki hangulatban társaságba menni, és azt várni, hogy majd a társaság fogja az embert felvillanyozni. Ha az ember társaságba lép, félre kell tennie saját egyéni bajait és töprengéseit. Frissen és befogadóképesen kell mindig a társaságba lépnie, áthatva attól a belső célkitűzéstől, hogy „legjobb képességeim szerint szolgálni akarom a társaságot, és nem azzal kiszolgáltatni magamat”. Az ilyen beállítottságú ember mindig eleven, érdeklődő és dinamikus lesz, jól fogja magát érezni, és örömmel fogják látni. Aki pedig úgy gondolkozik, hogy társaságba szórakozni megyek és nem másokat szórakoztatni, az parazitája lesz a társaságnak, nem fog szórakozni tudni, és őt is mindenki unni fogja.
Ugyanez vonatkozik az egoista okkultistára is. Aki beavatásra vágyik, s csak e cél érdekében hajlandó tanulni, gyakorolni, stb., az éppúgy nem fogja célját megtalálni – hiába olvas és tanul össze könyvhegyeket – nem fog tudni kapcsolatba kerülni a téma lényegével, mint az az ember, aki azért megy társaságba, hogy szórakoztassák, de ő nem ad hozzá semmit. A helyes haladás a természetesnek tartott és zokszó nélkül hozott áldozatok útja.
A modern okkult úton haladó mércéje is ez kell hogy legyen. Mindennapi életét okkult szempontból kell beállítani oly módon, hogy minden kellemetlenséget vagy nehézséget, mint a Karma által szisztematikusan elébe helyezett feladatot tekint, és ezeket így föléjük emelkedéssel tudatosítva oldja meg. Az emberek közé pedig frissen és lelki befogadó-készséggel lép. Ha erre ügyel, sokkal többet ér el, mint sok olvasással és tanulással. Egészen új tulajdonságok kifejlődését érzi magában, és pontosan érzékelni fog dolgokat, amelyek mellett eddig csak elhaladt. Itt kezdődik a beavatás. Adott témánál kitűnő gondolatasszociációi lesznek, jobban rábukkan a lényegre. Ez már a beavatás útja, amit a figyelmes szemlélő az illető írásain, beszédén, magatartásában is lát. Egyre inkább kezdenek rajta az említett jelek meglátszani, egyre jobban halad afelé, hogy a Maya fátyol fellebbenjen előtte, és az út a tudatos beavatásba, a nyilvánvaló szellemi látásba vezessen. Amikor éri valami sorsfordulat, valami gyász, bánat vagy földi vágy vagy cél felmerülése, ami felé energiákat vezet, és néhány hónap múlva azt érzi, hogy a szellemi világ, amit olyan közel érzett már, mintha megint a messze távolban lenne, nincs kedve írni, s ha akar, mintha nem lenne témája hozzá, a társaságba menet saját gondolatai gyötrik továbbra is, s ugyanaz a társaság mintha unalmas lenne. Gondolatvilága már egész más jellegű gondolatokra épül, most az új témakörök hoznak praktikus gondolatasszociációkat, az új világ, ami felé már közeledett, az új kormányállítás következtében távolodóban van. Senki sem figyelmeztet. A tudatos, a gondolkozó ember a jelenségekből veszi észre, hogy hová halad, és ha akarja, módja van a hajó kurzusán változtatni. Aki nem figyel, nem veszi észre, megy tovább az élet örvényei között önmagát kábítva és reménykedve, s azt hiszi, hogy a viharok sodorják, holott ő az, aki elengedte a kormányrudat. Az ilyen ember nem modern okkultista.
Hosszú idők óta pontosan le vannak írva a szabályok, hogyan kell a Karmát elviselni, hogyan kell az életet aszerint berendezni. Ha valaki képes lenne az előírásokat mindig pontosan követni, az abszolút helyesen kezelné Karmáját. De vajon ember lenne az, vagy csak szellemgép? Itt van éppen a teremtésben a csodálatos. Az ember feladata „emberit” hozzáadni a teremtés, az élet minden egyes mozzanatához. A nagy szellemi célkitűzésekből létrehozott szellemi mű, konstrukció arra szolgál a maga összes eddig leszűrt tapasztalataiból megalkotott törvényeivel, hogy ezen a konstrukción belül szintén szellemi lények (az emberek) kiépíthessék a maguk külön Mikrokozmoszát, amely végső eredményében nem lehet ellentétes a Makrokozmosz szellemi bázisával, de ahhoz sajátos, egyéni vonásokat ad hozzá (emberit), amelyeket a „teremtés” konstrukciójában élve és az univerzális szellemitől elkülönítve önmagából kifejlesztett. Ez a sajátos „emberi” nyilatkozik meg a földi világban először primitíven, durván, ocsmányul, állatian (ne felejtsük el, hogy az állatok is levetett emberi tulajdonságokat hordoznak magukon!), de idővel kiérik és felfinomul, és az univerzális szellemi világ új szellemi kincse lesz. A Földön egymás mellett élnek a testbe öltözött szellemek tömegei ennek az „emberré finomultságnak” legkülönbözőbb fokain, ennek megfelelően más-más elgondolásokkal. A magas szellemi világok tudják, hogy ezek mind – vagy legalábbis legnagyobb részük – idővel teljesíteni fogja előbb említett emberi hivatását, csak most még nem finomodott fel kellőleg. Ezért nem jelentenek sokat a hierarchiáknak a történelem szörnyű eseményei, tömegkegyetlenkedései. Ez mind hozzátartozik a kierjedés, a kitisztulás lassú folyamatához. A modern okkultista éppen ezért nem fog meginogni hitében a magasabb szellemi igazság létezését illetőleg, amikor a földi szörnyűségek tömegét látja zavartalanul burjánzani, tudnia kell, hogy ez mind szükségszerűen hozzátartozik az emberiség kollektív fejlődéséhez. Amit pedig ebben valaki egyénileg elkövet, azt saját egyéni Karmájában kell úgyis elszenvednie, tehát nem történik igazságtalanság senkivel és nincs menekülés a fejlődés szenvedésteljes útja elől. A mai okkultista eszerint bírálja el a kor szociális igazságtalanságait és bűneit. Ami van, arra szükség van, s ezért van egyáltalán. Ha senkinek sem lenne szüksége rá, nem lenne, mert nem kapna rá embert. A lelkileg elmaradottak, tökéletlen új vagy elavult régi elvekbe fogózkodnak: ezek a forradalmár vagy konzervatív szélsőségek hívei. A modern okkultista a középen áll, soha nem szélsőséges, tiszteli mindenkinek egyéni nézetét, amint az éppen az előzőkből következik, de ugyanezt a magatartást várja el a többiektől is sajátmagával és embertársaival szemben; éppen ezért legaktívabban szembefordul mindenkivel, aki az emberiséget a szabadság korlátozása útján akarja vezetni vagy boldogítani.
Már két évezrede az Isten-Ember relációt az atya és gyermekei példájával szokták magyarázni. A gyermek végül is a szülőknek köszönheti földi létét, és világra jötte után is a szülők minden irányú támogatását igényli, különben – önmagára hagyva – nyomorultul elpusztul. Nagyon jó hasonlat, különösen okkultisztikailag hasznos párhuzam, de akkor nem szabad megállni az időben, amint azt az egyházak és a keresztény misztikusok teszik, akik ezt az atya-gyermeki párhuzamot szeretik emlegetni, hanem tovább kell vinni azt az időben! Mert a gyermek feltétlen kiszolgáltatottsága szüleinek csak az élet legelső szakaszában áll fenn, később fokozatosan csökken. Gondoljunk csak az 1-2-3-5-10-15 éves gyermekre! Ne álljunk meg a legelső stádiumnál, hanem vegyük tekintetbe, hogy nemcsak az egyes ember, de az egész emberiség is fejlődik az időben. És a mai intellektuális, logikus gondolkozású földi ember sokkal kialakultabb individuum, mint előző korszakok homo mágusa. Lehet vitatkozni, hogy hány éves emberhez hasonlónak tartsuk a mai ember fejlettségi fokát, de minden objektív szemlélő kénytelen lesz többre tartani a csecsemőnél. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy nagykorú – hiszen tettei az ellenkezőjét bizonyítják –, de az elemin is túl van másrészről, s talán a középiskolának is utolsó évfolyamait végzi. Becsüljük olyan 16-17 éves korúra. A 16-17 éves gyermek már erősen tudatos, önálló lény, aki még rászorul ugyan szüleire és az idősek és tapasztaltabbak vezetésére, de már kisebb mértékben. A mai embernek már nem lehet a „soli Deo gloria”, és ehhez hasonló jámboran bárgyú jelszavakra alapozni világnézetét, és folyton saját jelentéktelenségét és semmiségét aláhúzni az isteni világokkal szemben, mert akkor nemhogy nem fejlődik, hanem egyenesen visszafejlődik a számára kiszabott haladási vonalon. Pszichológusok már sokszor kimutatták, hogy a kisebbrendűségi érzet milyen hátrányos az ember fejlődésére, s ezzel az Isten melletti túlzott eltörpüléssel csak ezt fejlesztjük ki magunkban szellemileg. Már előbb só volt róla, hogy semmit sem lehet végletben megoldani: az istentagadó, csak a természettudományokat elismerő materialista tudós éppoly rossz oldalon áll, mint a ’soli Deo gloria’ eszméjét hirdető hívő vagy „keresztény misztikus”.
Ha a helyes középvonalon állunk, teljes devócióval viseltetünk a magas szellemi világok iránt, de ugyanakkor tisztában kell lennünk rendeltetésünkkel is, ami abban áll, hogy magunkban az istenit engedjük mindjobban kifejezésre jutni, de ehhez speciális emberit adjunk hozzá. Az emberiségből fejlődnek majd ki az új hierarchiák. Az életben látjuk, hogy a gyermek 21-22 éves kora körül teljes szervi kifejlődést ér el, azután a tapasztalatszerzés időszaka következik, mialatt utódokat produkál, s most már nem szüleitől függ, hanem saját kezében van a vezetés. A modern okkultizmus is azt tanítja, hogy az ember a mostanitól számított negyedik bolygókorszakban (Vulcan) az isteni teremtőerők birtokába jut. Az emberiség Exousia fokra emelkedik, s e képességei birtokában „családot alapít”, új Manwantara ciklust teremt, miután magába vette az össze isteni erőket, és azokat anyagi inkarnációinak rendkívül hosszú sorozatán át kifejlődött, és felfinomodott emberi kvintesszenciával itatta át. S ez lesz majd az új a Kozmoszban, ez lesz az új az akkori teremtésben, s ami abból kifejlődik, az majd még tovább megy, és további újakat hoz az univerzális szellemi fejlődésében.
A jámbor hívők értelmi lélekből fakadó és tekintélytiszteletre alapított elgondolásaival persze az ilyesmi tejesen ellenkezik. Istenkáromlásnak tartják az emberfejlődés ilyen magyarázatát, pedig csak saját kedvelt párhuzamuk van tovább kifejtve. De nem lényeges, hogyan vélekednek az elmaradottak, a lényeg, hogy az okkultista legyen progresszív. S nem kell attól félni, hogy ez a perspektíva gőgössé és elbizakodottá teszi az embert; ellenkezőleg, a materialista egyoldalúság az, ami gőgössé és elbizakodottá tesz, a vázolt perspektívák a szellemi fejlődés terén nagyon is szerénnyé kell hogy tegyék a mai embert. Akit pedig nem tesznek, azon a „soli Deo gloria” elvet hirdetők kara sem segít.
A keresztény egyházak folyton a „hit”-et hangsúlyozzák, a modern okkultizmus nem hitet kíván, hanem egyéni élmények által szerzett meggyőződést. Ezt természetesen a keresztény egyházak „veszedelmes”-nek tartják, azt hiszik, hogy anarchiába vezet, és szívesebben látják, ha híveik tulajdonképpen csak papíron azok, és belsejükben ateisták és materialisták, mintha ilyen modern tantételekhez csak egy maroknyi ember is meggyőződésesen csatlakozik. Igen jó érzékkel felismerik az újban a veszedelmet, mert mindig az új az, ami kiszorítja a régit, az elavultat. Azt szokták mondani, hogy a római katolikus egyház nem öregedhet el, s folyton megifjítja önmagát. Tévedés! A római katolikus egyház hatalmas és ma is imponáló konstrukció. De egy régebbi tudatállapotnak, az értelmi lélek korának létesítménye, amely rendkívüli bölcsessége ellenére is annyira körülbástyázta magát a tekintélyelvi korszak összes lehetőségével, hogy nem képes a mai korba, a tudati lélek korába, a mindinkább tudatosodó emberiségbe a maga régi tekintélyelvi alapon hozott dogmáival és egy letűnt kor világszemléletével harmonikusan beleilleszkedni. Ez az inherens hiba. Aki szemléli, az észreveszi, de aki egyszer nem akarja észrevenni, az természetesen nem tudatosítja. Ezekből állnak a nem gondolkozó, csak gépiesen rózsafűzért morzsoló jámbor tömegek, az emberiség haladásának kerékkötői.
Az egyházak a teremtést és a kinyilatkoztatást is egyszeri, befejezett ténynek tekintik. A modern okkultista jól tudja, hogy semmi sincs befejezve, minden állandóan folyamatban van, mint az emberi élet is reinkarnációk sorozatán át. A római katolikus egyház megköveteli, hogy híveinek milliói feltétlenül higgyenek a dogmákban és a pápa csalhatatlanságában. A régi gondolkozású hívők tömegei azt vélik, hogy a pápa, aki olyan messze van és a bíbornokok, egy ilyen kiváló testület, hát az csak tudja! A modern okkultista viszont tisztában van vele, hogy amit ezek a magas egyházi funkcionáriusok tudnak, az régi szövegek értelmezése fölötti jogászkodás. Az isteni, a szellemi világba ők közvetlenül nem látnak be – és ezt nem is állítják magukról –, tehát marad a rendelkezésre álló írott anyag logikai formulázása. A modern okkultista nagyon jól tudja, hogy egyetlen betekintés a szellemi világokba többet ér, mint a kérődzés különböző hitelességű régi papirosok értelmének interpretációja körül. Az emberiség ma még nincs ennek a betekintési lehetőségnek birtokában. Még csak nagyon kevesen képesek e magasabb tulajdonságokat megszerezni, de a fejlődés afelé halad, hogy egyre többen legyenek. A modern okkultista tehát ebben látja a jövő szellemi igazságkeresés útját, és e képességeket akarja önmagában a felébredésre előkészíteni.
Az egyházak a tökéletlen, bűnös ember képét vetítik az emberiség elé, s az ember útját a vezeklésen, bűnbánaton, s az isteni kegyelembe vetett hiten és reménységen át látják. A modern okkultista nem ezekre a negatívumokra akarja helyezni a fő súlyt, hanem tudatát felerősítve, komoly, felelősségteljes társa akar lenni az isteni erőknek, a teremtésben; tehát minél több aktivitást kíván kisugározni önmagából szellemi célok érdekében, tudatosan, önként vállalt szeretetteljes áldozatból az emberiség fejlődésének előmozdítására. Ez Krisztus útja, ez visz a Karma által osztályrészünkül jutott bajok, csapások helyes elviselésére, és ezáltal föléje emelkedhetünk bűneinknek és hajlamainknak, sokkal inkább, mint a hamut hintő és vergődő nyögdécselés által, amit egy idejét múlt világnézet helyesnek talált a fejlődés érdekében.
A modern okkult úton haladó tehát az isteni világ és az ember közötti viszonyt sokkal dinamikusabbá, derűsebbé, természetesebbé és kölcsönösebbé akarja tenni, mint a régi világ embere, aki csak az alárendeltséget érezte. Közben azonban az emberiség fejlődött, érettebb, „felnőttebb” lett, s így szükségszerű, hogy más viszonyba lépjen az isteni világokkal. Nem lehet örökké rövidnadrágban járni, s az emberiség szellemi szempontból ide érkezett el. Ezért nem lehet múltban bevált utakat és módszereket örökérvényűeknek tartani, mert minden kornak megvannak a maga korszerű útjai és eszközei. A korszerű kifejlődésének minden fogalmi megmerevítés (dogma) akadálya, tehát nem szabad a szellemi szabadságot korlátozni, még ha az átmenetileg hátrányokkal járna is.
A régi, évezredekkel ezelőtti okkultizmus is a maga individualista-egoista módszereivel és beállításával istenivé akarta emelni a beavatottat, Buddha tanai szerint az az ember, aki „tökéletesen megvilágosodik” és a Nirvánába tér, többre jutott, mint az összes istenek. Az aspektus tehát egyáltalán nem új, és modern megfogalmazása mégis megrettenti az embereket. Az Újszövetség szerint Krisztus maga citálja a régi szentírást: „Megmondatott, hogy mindnyájan istenek vagytok!” Citálja, és nem azért, hogy megcáfolja, hanem hogy szavait alátámassza. Ma ezt a mondatot agyonhallgatják a Szentírásban és „magyarázzák”, hogy egészen másként kell értelmezni. Ez a rövid körültekintés is mutatja, hogy a régiek is sejtették, miről van szó, aminek az emberfejlődés hosszú korszakain át kell megvalósulnia. Csak éppen a mai, magát evolucionistának nevező kor ne ismerje fel az evolúciót? A régi beavatott csak egyoldalú utat választhatott; még hiányzott benne Krisztus szeretetereje. A gondolatban rejlő szabadságimpulzus még nem finomodott föl a szereteterőkkel. Mégpedig az embernek a szabadság és szeretet szellemeivé kell válniuk, ez a rendeltetésük.
Ezért nem lehet ma már korszerű az az okkultizmus, amely nem ismeri Krisztust, sőt az sem, amely ugyan ismeri Krisztust, de nem őt állítja az összes kérdések tengelyébe. Ma ezt kívánja a korszerűség, és mi ma élünk. Ide kell lassan fejlődnie az embernek, amit a Szentírás úgy fejez ki: „nem én, hanem Krisztus bennem”. És gondolkozzunk el e fölött a mondás fölött: nem kell-e ebben is ugyanazt látni, amiről előbb szó volt: hogy az ember lassan magába veszi a kozmikus isteni erőket. Mindegyre többet! Óriási időtávolság választ el mindettől, de ez a fejlődés folyamata. A keresztény egyházak az istenséget három „személyre” osztják: a Szentlélek-Fiú-Atyára. Az emberiség a megvilágosító Szentlelket a gondolkozáson, a Fiúból áradó univerzális isteni szeretet-princípiumot az érzésen, az Atya teremtő princípiumát az akaraton át veheti fel, ezeknek a lelki tulajdonságoknak állandó fejlesztése, finomítása útján. Ennek lehetőségét a Szentírás nem tagadja, hiszen a Genesis könyvében ki van mondva, hogy teremtettünk embert a magunk képére és hasonlatosságára. Ha így van, akkor a Szentírás szerint is megvan az elvi lehetősége annak, hogy a teremtmény felfejlődjék teremtőjéhez.
A modern okkult úton haladó egészen másképpen fogja fel a „bűn” fogalmát is. Tudjuk, hogy a keresztény egyházak morálkódexükben a zsidó tízparancsolat bázisán állnak ma is. Krisztus nem hozott kódexet, ő pozitívumban jelölte meg a célt: szeretni, az mindent magában foglal. Amíg az emberiség idáig eljut, addig persze kódexre van szüksége. Erre jó a Mózes-féle tízparancsolat is. Ennek folytatásaképpen születtek meg a törvények, vagyis a jog, amely az egyes embereknek földi életrelációit szabályozza. Korunkban már a jog dekadenciáját tapasztalhatjuk. Nem lehet mindent szabályozni, és nem lehet folyton szabályokat alkalmazni. A jog végül dialektikává aljasul, ami a régi ököljognak más kiadása. Ugyanezt látjuk a morális parancsolatok vonalán is elkezdődni. Nem lehet mindent kaptafára húzni: duo si faciunt idem, non est idem. A morálnak a lélekben kell honolnia, és szeretettől fűtve kell megnyilatkoznia. Ha nem ez történik, akkor mesterséges, parancsolt morálkódex alapján élünk, amelyet csak addig tartanak be, amíg a külső erőviszonyok annak betartását az egyes emberre rákényszerítik. Ahol azonban a legkisebb rés nyílik, ott már félre van vetve a morál. A modern okkultista tudja, hogy a bűn relatív fogalom. Mindenki tettei saját lelki fejlettségi fokához viszonyítva minősíthetők csak, mert a bűn a magasabbrendű erőknek alacsonyabbrendű célok érdekében való felhasználása. Minél magasabbra fejlett ember használja fel erőit alacsonyabb célok érdekében, annál nagyobb „bűnt” követ el. Ez a kategorizálás a földi világban elfogadhatatlan. Ott nyíltan kódexbe kell foglalni az eseteket, mert különben anarchiába fullad a társadalom kormányzása. Ezzel a modern okkultista tisztában van, de ugyanakkor azzal is, hogy bár az állam kénytelen kódexeket termelni, de ezekkel egyre kevésbé lesz képes a közmorált fenntartani. Lassan eljutunk oda, hogy mindenki érezni fogja: csak az a valóság, amit az emberek a lelkekben hordanak, és csak a morális egyedek társadalma jelenti a fejlett társadalmat, ahol egyre kevesebb szükség van jogra és törvényre. Ez is a Krisztus-princípium felvételének fokával együtt járó következmény.
A modern okkult vonalon haladó nem rugaszkodhat el a Földtől, hiszen ezzel kísérleteztek az összes régiek, és nem cél a Földet félredobva beleolvadni a szellemibe, mert a Földet a szellemi világ éppen azért teremtette, hogy oda szellemeket kikülöníthessen. De nem cél a Földbe teljesen beleolvadni sem, hiszen a földi teremtés nem valóság, csak Maya, csak káprázat, csak eszköz „az emberi” kifejlődésére. S ennek a ténynek tudatosítása az, ami a modern okkultista számára oly végtelenül fontos. Élnie kell a földi életet, annak minden örömével és bánatával, de azt mindig magasabb szempontból is nézni tudni, és így helyesen megítélni, mikor melyik irányba hajlott túl az ember, és ilyenkor szelíden visszaforgatni a kormányt. Minden túlzás az egyik vagy a másik véglet felé, egyaránt hiba és vétek a helyes emberfejlődés ellen.
A modern okkult vonalon haladó nem azzal lép a helyes útra, ha hosszú keresés után végre talál olyan irányt vagy iskolát, amelyről úgy véli, hogy neki megfelel, és azután engedelmesen átadja magát az iskola tanításainak, várja, hogy onnan vezessék. Hiszen ez ugyanaz a magatartás, amit az egyes vallások hívei tanúsítanak papjaik irányában! Az iskola csak terminológiát, irányelveket, mércét ad, a feladat pedig a szabad egyéni kutatás. Ez a szabad egyéni kutatás az, amire Rudolf Steiner is mindenkor a legnagyobb súlyt helyezte. Csak az a mienk, amin végigmentünk, amit átéltünk, úgy a normális földi életben, mint az okkult életben is. Ahogyan pusztán regényolvasásból vajmi kevés hasznos élettapasztalatot lehet szerezni, éppúgy pusztán okkult könyvek olvasásából – legyenek azok a legjobbak is – csak ismeretanyaghoz jutunk. Az igazi okkultizmus ott kezdődik, mikor ismeretanyagunkkal, de még inkább saját judíciumunkkal és cselekvő szabad akaratunkkal kilépünk az életbe. Ugyanaz tehát a helyzet, mint az iskoláit befejezett emberrel, amidőn az kilép az életbe, és valami foglalkozásba kezd. Akkor derül ki rendszerint, hogy az iskola milyen kevés volt, és mégis nélkülözhetetlen. Nem szabad elfelejteni, hogy a beavatás sokkal hamarabb kezdődik, mint ama bizonyos hőn óhajtott „szellemi látás”, ami már annak magasabb fokát jelenti. Ide eljutni nehéz az alsó fokozatok bekapcsolása nélkül.
Erre gondoljanak azok, akik szeretnének okkult irányban haladni, megvan az iskolájuk is hozzá, de nem tudják, mit tegyenek. Ma, az önbeavatás korában nagyon nehéz tanácsokat adni azon túl, ami erre vonatkozólag az általánosság számára könyvekben le van írva. Először is akarni kell, és azután valahol el kell kezdeni: minél csendesebben és minél észrevétlenebbül, annál több reménnyel a sikerre. A jövő akkor fog kezdeni kialakulni, amidőn egyre több ember fog egymástól többé-kevésbé függetlenül, csendesen és észrevétlenül az okkult tapasztalatszerzés útjára lépni a saját mindennapi életén belül. S ezek az egyéni kutatási eredmények összegeződnek majd olyan okkult tudományban, amelynek már meglesznek a saját különleges bizonyítóeszközei, ahogyan azok a ma divatos materialista tudományoknál is csak hosszú évszázadok folyamán alakultak ki és emelkedtek közhitelességre.