Dubravszky László: A növekvő idegesség kérdése korunkban

Budakeszi, 1955. május 28.

   A XIX. század végét és a XX. századot az „idegesség korá”-nak szokták nevezni. Az a jelenség, amit általában „idegesség”-nek neveznek egyre több emberen mutatható ki és egyre nagyobb mértékben. A tünetek szerint ez a jelenség az emberi idegrendszer működésével kapcsolatban lép fel, és innen nyerte nevét is. Megállapították, hogy ezek a jelenségek a természeti léttől leginkább elszakadt emberek körében lépnek fel főként: a városi embernél, az állandóan agymunkát végző embereknél; viszont minél közelebb van az ember a Természethez, minél inkább a Természetbe gyökerezve végzi életritmusát, annál kevésbé jelentkeznek rajta az idegesség tünetei. Az állat nem ideges, csak életveszély esetén. Domesztikált állatok túltenyésztett fajtáinál mutatható csak ki az állandó idegességi hajlam. Az idegesség tehát degeneratív tünet.
Az állat a természetben él, ahhoz tapadva tölti életét. Az egyszerű, kezdetleges ember szintén a természettel van szoros közösségben. Az intellektualizálódó ember mindjobban szakad el a Természettől, a Makrokozmosztól és annak ritmusaitól, önálló Mikrokozmosszá akar válni minden tökéletlensége mellett is és természetes, hogy önmagában rejtőző tökéletlenségei számtalan hibát fognak a Mikrokozmosz életmegnyilvánulásaiban létrehozni. Az intellektualizált ember a Kozmosz vagy a természet, vagy az adottságoktól független, gyakran azokkal ellentétes vágyakat, terveket táplál és törekszik megvalósítani. Rengeteg ellenállást kell legyőznie, a külső világ mindenféle fajtájú ellenállásait, a makrokozmikus ellenállásoktól a más Mikrokozmoszok egyéni ellenállásaiig. Minden ellenállás csak szisztematikus erőkifejtés útján győzhető le. A cél elérése irányában túlságosan feldagasztott vágyakra azonban az ellenállás lesújtó hatást gyakorol.
A természeti ember benne él a ritmusban, tagja a világnak, mely környezi, csak koronként vannak a környezet lehetőségein belül fekvő, tehát bizonyos erőkifejtéssel elérhető céljai. Élete reális és vágyai reálisak. Az intellektualizált ember a maga különleges egocentricitásában egészen különös célokat tűz ki magának, és egyáltalán nem hétköznapi vágyakat termel ki. Ezek realizálására fordítja összes lélekenergiáját. Szinte úgy lehetne kifejezni, mindig egy lapra tesz fel mindent. A realizációs tevékenység irreálissá válik. Az emberben bent, saját intellektuális gondolatvilága és ezen épülő vágyképzetei dominálnak, függetlenül a külső világ lényeitől, tényeitől vagy adottságaitól. A természeti embert egy-egy sikertelen lépése annak ügyesebb megismétlésére sarkalja. Az irrealitásba vesző Mikrokozmosz saját magából felduzzasztott erőinek sikertelen alkalmazása esetén mélységes elégedetlenséget érez. Egyszerre megsejti, hogy amit felépített magában, az nem biztosan realizálható, itt hiba van, de nem tudja biztosan hogy hol, talán mindenütt, de ezt nem akarja tudatosítani, mert kellemetlen, nem nyomozza tehát pontosan ki a sikertelenség okát, de lelke telítődik a bizonytalanság érzésével. Ezzel telítve pedig még kevésbé lesz képes józan megfontolással, a történések ritmusa által adott megfelelő pillanatot kivárva, néhány helyes lépéssel vágyait megvalósítani próbálni, hanem pusztán önmagából, főleg saját hangulati elemeiből és hullámzásaiból (asztrál tényezők) kiindulva, fog meggondolatlanul, a reális helyzeteket tekintetbe nem véve, kapkodva cselekedni, s ezáltal a realizációs lehetőségei mindjobban gyengülnek, egyre több a sikertelenség, egyre több az elégedetlenség és a bizonytalanság. A normális esetben nyugodt lelki tevékenységek rángatózókká, görcsösekké válnak, ez a tartalom mutatkozik meg külső megjelenésén, mimikáján, mozdulatain, gondolatfűzésén és lassan szervi működésén is. Az idegesség szervi betegségeket produkál.
Nem a test beteg, hanem a lélek. A lelket a helytelen irányban vagy irányokban folytatott intellektualizálódás, mikrokozmosszá válás, a környezet kozmikus ritmusától való elszakadás irrealitásokba viszi, s az ebből származó visszahatásokon át alakulnak ki, mint állapot a lélek torz, „ideges” reakciói. Az idegesség a lélek elégedetlensége, irreális vágyakból kifolyólag.
A mai emberiség átka a túlzottan materialista beállítottság. Az anyagi környezetnek van döntő befolyása az emberek lelki életére is. A mind erősebben Mikrokozmosszá válni akaró ember ugyanakkor mindinkább függésbe jut a környezettel szemben. Ebben rejlik a hatalmas ellentmondás, ami végül áthidalhatatlan válságba, bizonytalanságba, elégedetlenségbe és végül az idegességbe visz. Mindenki vágya, hogy szabad, önálló és független legyen az életben, de ezt a vágyát a mai korszemlélet mellett csupán anyagi eszközök, lehetőségek szerzésével és thesaurálásával látja megoldhatónak. Vagyis belemegy az előbb részletesen vázolt harcba, azzal a célzattal, hogy annak árán idővel megszabadulhasson tőle. De csak keveseké a siker ebben a küzdelemben, a legtöbben közben valahol lemaradnak felőrölt lelkierőkkel, elégedetlenül, kapkodva, vagyis idegesen. A materializmus mindig az egoizmus céljait szolgálja, és mivel az egoista igen könnyen hajlandó más kárára előnyöket szerezni magának, az állandó harc állapotát teremti meg a földi életben. A harc már nem ököllel, hanem intellektuális fegyverekkel folyik folytonosan és kíméletlenül. Ez az, ami végül felőrli a lelket, és vagy a meghasonlottságba vagy az idegességbe vezet. Az emberiségnek minél szélesebb köreit viszi bele a szociális helyzet ebbe a modern „létért való küzdelembe”, annál tágabb kaput nyit az általános idegességnek.
Ma, a tudati lélek korában az emberiségnek legfontosabb feladata a tudatosítás. A régi idők álmodozó élete ma súlyos hiba. Az életharcba való általános bekapcsolódás a tudatosodási folyamat legerősebb motorja, tehát feltétlenül szükséges az emberiség fejlődése szempontjából. Viszont általános idegességhez, általános dekadenciához vezet. Hogyan áll ez a kérdés?
A Kali Yuga elmúltával (1899) az emberiségnek a szellemi felé kell fordulnia; csak szellemi tartalmak jelentenek a lélek számára igazi táplálékot. Az emberiség azonban még nem tudatosította ezt a fordulatot, és még mindig a régi irányokban kereskedik, anyagi eszközök halmozásával akar függetlenségre, szabadságra jutni, és ezáltal egyre nagyobb függésbe merül, elveszti hitét, bizalmát, lelki egyensúlyát s az lesz belőle, amit ma úgy neveznek: idegroncs. A mai kor szavát megértő ember természetesen részt vesz az élet küzdelmeiben, amennyire Karmája arra kényszeríti. Ez végül is hozzátartozik földi missziójához. De nem ebben látja az élet értelmét, és egyedüli célját nem abban tűzi ki maga elé, hogy önmagában megkonstruált anyagi, hatalmi, hiúsági, stb. célok érvényesítése érdekében dobja be összes energiáját. Állandóan tevékenykedik, de semmit sem siet el. Tudja, hogy Karmája állandóan bizonyos feladatok végzése elé állítja, tehát minden élethelyzetében Karmáját látja és annak törekszik legkomolyabban eleget tenni. Nagy különbség van a két álláspont között! Ez nincs hozzátapadva a földi környezet adottságaihoz, tehát felülről, objektíven nézheti azokat. Ezzel máris bizonyos fokig függetlenült tőlük. Tudja, hogy nem érdemes lelkének minden energiáját földi vágyainak megvalósítására fordítani, mert a Karma igen egyszerű eszközökkel, napok alatt kiütheti kezéből azt, amit egy életen át küzdve magának szerzett. Rájön arra, hogy amit magunknak szerzünk, az mind elvehető tőlünk, megtartásáért idegtépő harcot kell folytatni. De amit adunk, azt hiába vesszük el magunktól, mindig harmonikus, melegítő hatása lesz, valahányszor rágondolunk és egyenesen befolyásolja a Karma szelídülését. Nemcsak a vagyon, hírnév, dicsőség, hatalom, de az önző szerelem megszállottjai is örökké érzik a reménytelen küzdelmet először a megszerzésért, azután a megtartásért. Es kommt immer anders! Mindig másképpen történik, mint ahogyan az tervezett. Ebbe ágyazva lesz ideges az egész világ, s az idegbajoknak még csak kezdetén vagyunk. Évtizedről évtizedre fokozódni fog az idegesek száma és az idegesség mértéke.
Minden, ami túlhaladott, ördögivé vagyis az emberfejlődésre ártalmassá válik akkor is, ha régebben ugyanaz esetleg az emberfejlődés fontos tényezője volt. Ma az egoizmus és a materializmus azok a túlhaladott álláspontok, amelyek a még mindig makacsul hozzájuk ragaszkodó emberiséget az idegesség betegségébe taszítják.
Az orvostudomány a maga materialista felfogásával jóformán tehetetlen az idegességgel és az abból eredő megbetegedésekkel szemben. Tüneteket kezelnek, de nem küszöbölik ki a bajok okát. Sőt: nem is ismerik a bajok okát! Beszélnek „túlterhelésről”, a „pihenés hiányáról”, „zaklatott életről”, stb., mint az idegesség okáról, és ennek megfelelően rendelnek pihenést, testet erősítő kúrákat vagy – idegcsillapítót. Márpedig az idegességből csak a beteg maga gyógyíthatja ki magát, ha kikutatja, mi az oka a lélek elégedetlenségének. Az ok az egoizmus vagy materializmus területére fog esni, annak talajából táplálkozik titokban, megbújva a háttérben, ahová a „túlerőltetett, zaklatott életben” elsekélyesedett ítélőképességű páciens felismerő-képessége nem követheti. Itt húzódik meg és mérgezi az egyéni, a hivatali, a társadalmi, a családi életet, és hiába szedi be az illető kilószámra az idegcsillapítót, lelke állandó feszültségben fog táncolni, és minél inkább akarja a „szegény szenvedő” saját egoista vágyait egyre erőszakosabban és egyre hirtelenebb módon, ötletszerűen érvényesíteni, annál több ütközése lesz a külvilággal, ami csak fokozza a lélek elégedetlenségét.
A felülemelkedni tudó ember kivonja magát, egyéni érdekeltségét a dolgokból. Azokban a Karma útjait látja és figyeli meg. Megfigyelni csak nyugodtan és koncentráltan lehet, csak ilyen lelkiállapotban észlelhetjük és tudatosíthatjuk a megfigyelés tárgyának összes mozzanatát. Nyugalom és koncentráció pontos ellentéte annak, ami az ideges ember lelkiállapota. Mikor tehát hivatalosan megállapítják, hogy korunk az idegesség kora, ebből mindenki aki következtetni tud, tisztában lehet azzal, hogy itt a helyes megfigyelés körül egyre nagyobb hibák vannak. De nem is bíznak önmagukban: a megfigyelést mindinkább gépekkel akarják végeztetni nemcsak az orvostudományban, de más tudományokban, sőt még a szociológiában is. Folyik a gépies „lelet”-gyártás, miközben a megfigyelő teljesen elszakad a megfigyelés tárgyától. Egészen új világ felé haladunk, szerte a világon szakértők tömegei figyelik idegesen a társadalom jelenségeit a legkülönbözőbb szempontokból, gyártják a leleteket és közben fogalmuk sincs arról, ami felé az emberiség halad. Hiányzik a nyugodt, koncentrált elmélyedés alapján való megítélés. Ahogyan a modern okkult úton haladó megállapítja, hogy igazi, önzetlen szeretet nélkül nincs megismerés, mert amit nem szeretek, az nem nyilatkozhat meg előttem, éppúgy következik, hogy az idegesség egyszerűen lehetetlenné teszi a helyes megismerést, mert az ideges ember a maga egocentrikus, görcsös egyszempontúságában mindent visszalök, ami nem teljesen pontosan fedi saját vágyképzeteit.
Ennek pedig az a következménye, hogy ma egy dekadens, ideges kultúrvilágot látunk behunyt szemmel táncolni a szakadék felé, amely világ minden nagyszerű technikai felkészültsége ellenére képtelen felismerni, hogy hová halad. A mai emberiség nagyon is menthető és megbocsátható hibának minősíti úgy a lustaságot, mint az idegességet, pedig a mai kor katasztrófájának ez a két gyengeség a legfőbb okozója. A lustaság enged Ahriman hatalmába mindjobban belesodródni, az idegesség pedig megakadályozza a helyzet felismerését.
Az idegesség az irrealitás, a kozmikus vagy karmikus összefüggésekből való egyoldalú és erőszakos kilépni akarás következménye. Ide vezet az agygondolkozás utrírozása. Mikor az emberiség áttér a szívgondolkozásra, akkor éppen ellenkezőleg: belehelyezkedni kíván embertársai környezetébe és így végül a Természet és a Karma erővonalaiba, nem folyton és mindenáron csak magának szerezni és biztosítani, hanem másoknak is adni és hagyni kíván, sőt törődik is mások dolgaival anélkül, hogy rá akarná kényszeríteni azokra akaratát. Ez az egyetlen út, amely megszabadítja az emberiséget az idegességtől és az abból eredő következményektől, nem az idegszanatóriumok és nem a gyógyszerek. Nem pihenés és nem idegerősítők kellenek, hanem a lelki tendenciák átállítása. S hogy erre a lelki átállítódásra az emberiség rákényszerüljön, annak biztosítéka, hogy a régi csapáson képtelen továbbmenni, és ha azt mégis erőszakolja: gondolkozása dialektikává, érzelemvilága brutális hedonizmussá, akaratvilága cinikus utilitarizmussá alakul. Ezáltal tudományos, művészi, sőt állami élete is szétesik, egészségileg pedig nem lassú és csendes, hanem szenvedésteljes és kínzó dekadenciába kerül, mert az idegbajok rendkívül nagymértékben meg szokták kínozni áldozataikat, nem annyira effektív fájdalmakkal, hanem a lélek görcsös vitustáncának a fizikai testre való kisugárzásából és annak a lélekre való visszahatásából folyó következmények által.
Az idegesség nem hasonlítható össze más betegségekkel. A mai materialista orvostudomány mindenre talál valami külső okot: táplálkozási elégtelenséget vagy hibát, hideg vagy meleg túlzott behatását, baktériumot, s ha mindez nem áll fenn, akkor feltalálja a vírust, mindezek ellen pedig adagol gyógyszereket, végez oltásokat, ad rövidhullámú kezelést stb., de kissé elfogódva áll meg az ’idegbajoknál’, habár ezeket is megpróbálták a régi kaptafa szerint minősíteni, de hiába, nem lehet! Itt meg kell érezni, hogy valami másról van szó, ami nem egyenes folytatása Hippokratész vagy Galenus receptjeinek. Itt arról van szó, amiről nehéz beszélni a „természettudományosan képzett” embernek: az emberi lélek hibás működésének testi következményeiről. A teljes materializmusba süllyedt orvostudomány a múlt század nyolcvanas évei óta (Freud professzor és utódai Adler, Jung nyomán) kénytelen foglalkozni a pszichológiával, egyelőre még igen kezdetleges alapokon. De minden kezdet primitív. A lényeg az, hogy a kérdéssel foglalkozni kezdenek. Lassanként, mintegy lépésről lépésre fogják felismerni az idegesség kérdésének lényegét, s ahogy igazi szociálpolitikát nem lehet szívgondolkozás nélkül teremteni, éppúgy igazi lélektant sem lehet a szellem tudománya (Geisteswissenschaft, occultismus) nélkül. Lényegtelen, hogy a mai tudomány ennek a tételnek igazságát belátja-e vagy sem. Az út csak erre vezet. A mai lélektan és a primitív erőlködések a páciensek álmainak megfejtése körül gyermeteg stádiumban vannak még. Az asztrológia, vagy palmisztria, vagy grafológia sokkal komolyabbak és megbízhatóbb fokon állnak, de azokat nem ismerik el, sőt az asztrológiát egyenesen babonának bélyegzik. Nem szabad megütköznünk ezen a felfogáson. Az asztrológia, ami ellen a legnagyobb az animozitás, a régi asszír-babilon-kaldeus-egyiptomi kultúrkorszak (Kr.e.2907-747-ig) módszere volt, amely az embert, mint a Kozmosz függvényét fogja fel. Mivel azonban azóta az emberiség sokat fejlődött éppen azon az úton, hogy önálló Mikrokozmosz legyen, új oldalakról kell az emberi lelket megközelíteni, s ennek primitív, tévelygő pionírjai Freud és utódai. Az ő művük még igen tökéletlen, de beláthatatlan, hogy mi fog majd még kifejlődni kezdeményezéseikből, s végül egészen más utakon fog a kérdés továbbfejlődni, mint Freud óta idáig. S akkor idővel messzebbre is fogja majd vinni, mint amilyen messzire felmelegített régi szisztémák legintenzívebb alkalmazása mellett eljutni lehetne. Az emberfejlődés mindig újabb és újabb módszereket követel és a megállás a régi mellett könyörtelenül dekadenciába vezet, ahogyan az agygondolkozás túlhajtása az idegesség betegségét produkálta az ember önálló, szabad Mikrokozmosszá válásának útján. Mindez nem azt jelenti, hogy helytelen ma már pl. asztrológiával egyáltalán foglalkozni is, hanem azt, hogy mindent megfelelően kell tudni beállítani az emberfejlődés menetébe, akkor vagyunk képesek azt helyesen felhasználni. Különben nem különböztethetjük meg a lényegest a lényegtelentől, a fejlődésben levőt a halódótól, folyton aláértékelünk vagy túlbecsülünk, ahogyan azt a szellemi (okkult) irányítás nélküli modern tudomány és politika teszi a mind jobban érezhető tragikus eseményekkel.
Az idegességnek idáig csak legáltalánosabb és mindenki által saját élettapasztalataiból legkönnyebben ellenőrizhető kifejlődési módjával foglalkoztunk. Az idegesség létrejöttének igen gyakori, de burkolt módja a lelkiismeret szava. Az emberi vágyak nehezen realizálhatók, mert gyorsabban termelődnek, mint amennyire a nehézkes anyagi világ megvalósulásukat engedi. Gyakran fordul elő, hogy bizonyos belső impulzusok, vágyak megvalósítása csak bizonyos morális elvekben tett koncessziók útján lehetséges (a „morál” szót itt a leginkább kiterjesztett értelemben használva). Néha előre nem is gondol rá az illető, csak amikor már jó ideje benne van az áhított új helyzet mondhatni örvényléseiben, akkor érzi csak haloványan, hogy mintha lelkileg kevesebb volna, mint azelőtt. Az emberek nem szoktak sokat töprengeni ilyesmi fölött, illetőleg nem tudatosítják a lelkiismeret szavát: az asztrál vágyainak engednek tért és nem a szellem igényének. Ezáltal a lélekben disszonancia támad és ez vált ki látszólag megmagyarázhatatlan idegességet. Nagyon helyesen mutat rá Rudolf Steiner, hogy ha ellentétet érzünk magunkban földi és szellemi tartalmú vágyak között, válasszuk mindig határozottan a szellemit.
Így végigtekintve az idegesség problémáját, azt lehet mondani, hogy szükségszerű velejárója az emberi fejlődésnek bizonyos szinten. Ha az ember természeti lény marad, benne a Természet, a törzs, a család életritmusában, mint a trópusi őserdők vadjai, akkor nem fejlődik. Nem ez a magas vezetés célja! Látjuk, hogy az utolsó évszázadokban hogyan tárják fel a Föld rejtett zugait és kezdik a primitív népeket volens-nolens civilizálni. A másik véglet pedig, ha az önmagára állított ember halad ugyan a fejlődés útján, de eközben teljesen elszakad a Természet, a társadalom, sőt még saját Karmájának petitumaitól. Ilyenkor áll be a lélekben a bizonytalanság, az irrealitás, az elégedetlenség, s mindezeknek külső kivetítődési formája az idegesség. Itt is látszik, hogy egyetlen kérdést sem lehet valamelyik véglet oldaláról megoldani. Megoldás csak a végletek között, az isteni úton lehetséges és ez ma a krisztusi út. Az egoizmus és materializmus, vagy mondhatjuk úgy is, hogy az egyoldalúan túlzásba vitt agygondolkozás vezet idegességhez, tehát a görcsös ragaszkodás önmagam által kreált irreális képzetekhez. A szabadulás útja pedig a szeretet princípiumában van, aminek egyelőre a szociális érzés, a szociális gondolkozás területén kell főleg megnyilvánulnia, de nemcsak a köz-, hanem a magánélet minden vonatkozásában is. Az agygondolkozásból eredő bajoktól a szívgondolkozásra való áttérés fog megmenteni.